Hangulatban...

A lelkem pillangózik furcsa módon,
hol elérzékenyül szép dallamokon,
hol fényképekre tekint vágyakozón,
hol versbe burkolózik álmodozón.

Hagyom magam merengő hintaszékben,
különös harmóniák elegyével
ringatózni a bűbáj bűvkörében,
hogy kielégítse lágy késztetése.

Nagy indulat nem tépdesi irányát,
csak bentről feszíti ki szivárványát,
múltnak vagy jelennek ölelésében.

Unokáim mosolya meginvitál,
velük még a zord időt is kinyitná,
a boldogság igazító szépsége.

          És kimondta

Megszólított az unokám, mint mama;
tudatosan nekem szólt áhítattal,
leheletfinomsággal ejtette ki,
és hozzá még vidáman nevetett is.

Gyöngyöm- böngyöm nekem ez a kis édes,
lassacskán készülődöm hangi hévvel,
majdan vele vitába bocsátkozni,
az élet nagy dolgain jól tájolni,

vagy rácáfolni nehézségeire,
esetleg elbájolni fényeiben,
a természet durcás teremtményeit,

amikor ellenkezés megfeszíti
idegszálaikat képtelenséggel,
és nem nyílnak szépséges kedvességben.

    Igyekszem...

nem beleöregedni koromba,
nem kell már kendő a hajfonatra,
bár a festék átszínesíthetné,
úgy nem látszana mennyire fehér.

Igaz, nem a haj öregíti az embert,
nem a külsőségtől vált időt a lelke,
hanem a hozzáállástól lehet vénebb,
amikor nem hisz a fiatal hevében.

Ha vágyakozásnak hátat fordít,
nem viszi semmi a táncba folyni,
kibillenteni nehézségből mindenét,
testet, lelket, időtlen élet igenjét.

Tudomásom is van a reménytelenről,
akkor pedig nem leadni nézetekből,
inkább látomás vakítson szívet,
minthogy gondja kiforgasson hitet.

Az időkerék monoton menetével,
könnyedén leteker lelkeket felére,

hogy aztán visszaút se lehessen onnan,

ahol a szerelem lángja is elporlad.

Igyekezetemet hagyom fentebb,
lüktessen csak szapora ütemben,
magas fokon keresgéljen ritmust,
ahol még a lecsengő beindul.

         Töredékesen

Lüktető hangokban rejtekhely sírdogál,
olyan magányos pillanat,
amelyben megbúvik a feslett titkosság,
még tudatlan számok miatt.

Nem kell mindent tudatosítani benne,
hadd kínlódjon akarata,
amikor majd élményből kihajít ezret,
érkezik tapasztalata.

Mihez fontos és miért, az is tanulmány
mindnyájunknak életében,
hogy az idő vagy más dönt, kicsiny halkulás,
tudatosság értelméhez.

Lüktető lélekben szertelen indulat,
annyiféle szerelemben,
nem is tudja mihez bújjon ifjúsága,
ennyiféle érzelemben.

Színes idő, színesebb hajlandóságban,
tudatlanság keveréke,
de telítettsége milyen évszakokkal

legszebb az átrendezésben.

      Leszek én...

Leszek én, ki ír hozzád verset,
Persze egyszerűt, és kedveset.
Nem hímzett tarka költeményt,
Csak elfogadó szíves érzeményt.

Leszek én, ki verset ír rólad,
Hiszen kicsit hozzám hasonló vagy,
Szereted az élet szépségeit,
S nem veszed el senki reményeit.

Tudod, hogy a játéktér mindenkié,
És nem csak felelőtlen fecsegés.
Születésünk bizonyos helyre tesz,
És próbálunk ott találni örömet.

Haladunk tovább az útvesztőkben,
Adunk egy sort a titkos térképhez.
Miért így, s miért úgy cselekszünk,
Miért hallgatunk, ha hív a szerelmünk.

S miért beszélünk, ha fáj a szó,
Tépett lelkülettel megmásítható.
Nem vagyunk elég bátrak a fényben,
Bezzeg bújócskázunk a sötétségben.

Aztán kinevetjük botladozó énünk,
S nem üzenünk gyorsan segítségül.
Sértődést legyűri ki nem aprókat lép,
S nem siránkozik a tettek adójaként.

Leszek én a háttér színfoltja,
Ki méltánytalanságokat kimondja,
Aki érzékeli a nyers indulatokat,
És azt szatirikus módon feloldja.

Leszek én télben a tavasz zöldje,
Ki bánatod erejét összetörje,
Nem enged merülést zavaros tóban,
Mert többre tart a változó korban.

Majd ha a mintapéldány bemutatja,
Életünkben mi a reform hozománya,
Öncélú volt e a haladás ára,
És az marad, a kevesek adománya.

Ezt a tételt eddig is ismertük,
A nadrágszíj sokakon kimerült,
Akikben aggódást gyűjtött a szó,
Mert a tapasztalással ellentmondó.

Nagyobb lett a hamu, mint volt a tűz,
Amiben egy ország vágya elvegyült.
Most lehet mutogatni ki volt a farkas,
És nem számít az sem, hogy a bárányok fogynak.

Lehet gyarapodni, s közben számon kérni,
A múltat, meg a fájó lemaradást máson követelni.
Ez ám a reformszellemű vezetés tudománya,
Egy a húszhoz legyen a bér bármely vezető kiváltsága.

Nem leszek én ehhez bólogató János,
Nem látom már jó pár éve gyors tőkehaladásom.
Jaaa!! Hogy nem is nekem lett ez kitalálva,
Az én fejlődésem nem válik az ország javára.

Nincs benne más, csak bolondos beszéd,
S nem mutatkozik meg értelmes összefüggés.
Azt hittem a haladás mindenre értendő,
Lélekben, politikában, gazdaságban is mérendő.

Vagy itt is rangsort kell állítani vezetőnek,
Mert ő tudja felmérni az én értelmem kellően.
Nem baj ha ő megállt a fejlődés pénzfokán,
S abban tetszeleg most, mit másoktól lefarigcsált?!
Mert áldozatot hozni kell, értem én,
De miért mindig az tegye, ki csendben remél?!?

            Azok is szavak...

Szavak bugyognak át mélység takaróján,
Kifejezhetetlenség sír mondandóján.
Érthetetlen foszlányok bukdácsolnak,
Feneketlen mélység kérgén zakatolnak.

Miért, miért, kihallatszik oly ostobán,
Elmondhatatlan érzés sikolyt komponál.
Mert bőr az egér, meg nem visel csizmát,
Azért történik felfoghatatlan irány.

Minden szépség is véget érhet hirtelen,
Képtelen ismeretlenség rátenyerel.
Meghittség eltörik a kavarodásban,
Nem talál őrhelyet zajos kapkodásban.

Készületlen érkezik gyors határidő,
Lehet, csak eltévedt e tájon átmenős.
Nem rámenősebb saját elképzelésnél,
Mélységben szunnyadó vulkán erejénél.

Nem marad veszteg rohanó fergetegben,
Hogy megismerkedjen képlékeny helyzettel.
Úgy érzi nincs választási lehetőség,
Kénytelen felvenni mások öltözékét.

Na itt a nagy hiba elsőnek barátom,
Melyet követ még nagyobb köd láthatáron.
Én, te, ő méretek csak hasonlítanak,
De eltérést ezer színben kimutatnak.

Helyzetrajz, természeti zóna arcképek,
Meg sokféle tárgymutató alkatrésznek.
Azok is szavak melyek feltárnak redőt,
Nyugodtan kívánnak boldogabb megfelelőt,
Békésebb jövőt, és hosszúra nyújtott lepedőt,
Hol építkezik minden változatos esztendő!
Legyen szerencsénk benne!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés