Szomorúság dal

Egy keserű pohár alját nézem,

mert abban szép szenvedélyem jajong;

kiittam a boldogság hitében,

amit beletöltött a csalfa sors.

Gyanútlan vándorként dúdolgatva

kerestem utam kellemességét,

mámoros láz szívem gyújtogatta,

mint egy megtalált szerelmes érzés.

Olvadoztam a simogatástól,

lelkemben lágy dallam született meg,

majdan hitem elbódultan lángolt,

nem méricskélte az ismeretlent.

Józanság nincs az álmodozónál,

elkerüli rendre háza táját,

mesebeli hangzat fogódzója,

képzelete ront való arányán.

Életem meséje olykor fájó,

erőt kíván emberi léptéke,

időnként álmom is kap korbácsot,

hogy győzködjön szomorkás élménnyel.

Miből mennyit; mettől meddig lehet

büntetlenül elbírni lelkünknek

a súlyos terheket szívidegben;

az talán soha ki nem derülhet.

2018 márciusában

valószerűtlen amit lát a lelkem,

imbolyogva keresgél a lélegzet,

mint álmodó szerelmes jár felhőkön,

és várja érzésével az eljövőt…

ihlet kutathat így remények után,

vagy a józanság bukott meg ezután,

nem tudható igézet bujtogathat

minden fájdalmas történés folyamban…

zavarodott lelkiséggel menetel

a remegő tisztánlátás kezdete,

merre tarthatna kiúttalansága,

bizony nincs valós válasz rohanásban,

ahogy a tavaszi égbolt zajlása

mutatja meg évszakos szaladással.

 Szomorkásban



 Egyhangú ködös szürkeség jár itt, 

Ilyen kép bizony nem vidámít,

 De tudatom érzi, hogy fény kábít.



 Egyáltalán nem zavar fénytelen,

 A hiányt küldi képzeletem,

 Ahogy illik borzas reggeleken. 




Boldogtalant szívhez nem engedve,

 Így hatásfokot elegyenget,

 Télnek unalmas természetében. 



Gondozottam még pihenőhelyen,

 Szükség szerint álomköteles,

 Hagyom nyugalomban kellő csenddel. 



Megszólal, kiabál ébredése,

 Ami tetsző kedvének éppen,

 Furcsa, rendszertelen rendszerében.



 Agyának gyengeségében élhet,

 Fronthatások kénytelensége,

 Ám valahogy mégis vezérelve.



 És most hallom csendes dörmögését,

 Egészen finom ébredését,

 Talán megérezte említését. 



Létünknek nehezéke mindenképp, 

Csakhogy így nem vesszük esetét,

 Már beleszoktunk éveivel rég. 



Bizony harminchét éves gyerekség,

 Istentől vagy sorstól rendeltség,

 Amivel néha jár ellenkezés. 



Részéről és részünkről is bizony,

 Kiszámíthatatlan kinyílón,

 Talán lelki feszültségtől izzón....

          Búsan?

Vajon miért könnyezik égnek ura,
Mi bánthatja lelkét könnyekig sújtva,
Miért peregnek csendes fájdalommal,
Az égi gyöngyök permetet alkotva?!

Lehet, valami titok nyomja szívét,
Vagy valami sötét gondolat vinné,
Ismeretlen boldogságot ajánlva,
Melyen színtelen formából bujkálhat?!

Nem kívánná talán a boldogságot,
Vagy csak félelme támad zokogáskor,
Saját kinzatásban leli örömét,
Mert égi fényt kioltott időközén?!

Mélabúját senki sem űzi el már,
Istenek szerint kétségeivel jár,
Visszakozni képtelen fényessége,
Hát haladjon csak könnyes véleménnyel.

Nem vidámítja angyal sereg sem,
Uruk csendjétől álmosak lehetnek,
Önmagukat szórakoztatják égen,
Felhőkbe öltöznek játék hevében.

Emberi kérelem is kevés lehet,
Konok búbánaton túlemelkedve,
Megszólítani mennynek rendezőjét,
Hogy még fényesítse ki földnek őszét.

         Halottaim

Kedveseim, barátaim a fényben,
Világotok hangtalanság szentélye,
Emlékeink folytonos szenvedélye.

Visszafordítja lelkünket valami,
Ezen a napon túl is bevallani,
Hogy volt veletek sok szép pillanat itt.

A föld porában együtt az életért,
Meneteltünk és tettük elesettként,
Amit a sors kijelölt a végletért.

Mert mi a mi végzetünk boldogságban,
Nem figyelni a végzetes fonákra,
Minden örömök befagyasztására.

Akinek képessége elrendezi,
Ezt a büntetést vagy mit elengedni,
A füle és fájdalma mellett teszi.

Felülemelkedik csaló helyzeten,
Atyától biz elrendelt ítéleten,
Az induló életnyi fedélzeten.

Nem tudom néha mi lenne jobb ennél,
Öröklét vagy inkább toldott szenvedés,
Remegő hatalmi fokon ellenként.

Nincs választási lehetőség ebben,
Mindnyájan belehalunk tételébe,
Csendjét előbb vagy utóbb viselve el.

Életre hát ellenében zajosan,
Amíg engedménye fénybe csalogat,
Felvidulni a szerelmes hangokkal.

aug.7.     Eszembe jutott...

Már tizenegy éve elment közülünk a fénybe,
Örök világosság titokzatos külterébe,
Ahol nyugodt lelkek ünneplik a mindenséget.

Hétköznapjaink befogadták papás mivoltját,
De főként ünnepnapokon talált be mihozzánk,
Amikor a könnyedebb hangzás terjedt igazán.

Játszótársa és néha kísérője lett lányunknak,
Elvitte nyaranta fürdőhelyekre autóval,
És korcsolyázni a műjégen is ő tanította.

Gyermekünkön keresztül jutott el a családba,
És talán mentséget is kaptunk tőle ezáltal,
Hiszen örömét lelhette egy kedves unokával.

Nekem kicsit ismeretlen maradt az életképe,
De nem zavarta teendőimet ismeretlensége,
Idegent is elfogadunk felnőtt érettséggel.

Tiszteltem benne a szerettem édesapját,
De lelki-társsá nem vált az idők folyamán,
Valahogy megmaradt a szótlan távolságtartás.

Vagy részéről inkább ez jelentett megértést,
Őszintén szólva nem tudom, nem közölte mérlegét,
Csak halála előtt láttam könyörgő tekintetét.

Régen nem volt bennem fájdalom történés miatt,
Nem vártam könnyítést senkitől feladataimban,
De akkor döbbenet ülte meg aggódásainkat.

Oly hirtelen jött el végzete érthetetlenül,
Előzmények sem jelezték okát közvetlenül,
Nem szokott betegeskedni mértéktelenül.

A kezdetek nem tetsző véleménye felém elmaradt,
Bizalmatlanság sem gyötörte magabiztos oldalamat,
Szófogadatlan tetteinket elfogadta bizonyosan.

A saját életünket magunkhoz kellett méretezni,
Amilyenek voltunk aszerint lehetett berendezni,
A haragvóknak csak ennyit illet megjegyezni.

Olyan elvárásokat nem támaszthatunk másoknak,
Hogy nekünk kedvező formára álljanak tótágast,
Ha nem teszi lehetővé sajátos emberi korlátja.

Nem vizsgabizottságért használtuk érzéseinket,
Nem jegyekért vagy jutalomért bírtuk életünket,
Nekünk természetes volt amit szívvel tettünk meg.

Hiába volt hihetetlen a látszat minden színe,
Más dominált fiatalos elképzelésinkben,
Bennünk még nem rögzült a gyűjtögetés kényszere.

Persze a "túlzott" szeretkezés is megítéltetett,
Valamiért kötekedni érzőkkel jól eshetett,
De a visszáját feltételezni sem tetszhetett.

Különösebben nem éltem bele magam hibás szóba,
Mert lelkem elég gyorsan sikerrel feloldotta,
Másfelé fordult tettével tengernyi feladatban.

Lehet, hogy másoknak nem könnyű a természetes,
Pedig sok helyzetnél figyelmet odaterelhet,
Hol az ember bármilyen oldásba belemerülhet.

Kidolgozni magunkból a nehézkes hajlamokat,
Fölényt, uralkodni vágyást, okoskodást azonnal,
Mielőtt mérgezett érzés lelkünkben tarolhatna.

Ne hagyjuk el tiszta gondolatainkat semmiért,
Kárörömért, támadásért, féltett anyagiakért,
Úgysem ad boldogságot a féltékeny elferdítés.

Talán a végzet is könnyebb rózsaszínű hittel,
Amikor legalább az elképzeléssel segíthet,
Megmenteni az eltévedt útkeresőket.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés