Ne magyarázd el...

Ne magyarázd el nekem az életet,
Ne magyarázd mi fájdítja szívedet.
Nem tehetek érted semmi mást,
Csak magyarázom, az élet egyszeri varázs.

Tudatod hamar rögzíti térképén,
Ajánlom gyorsan találd meg velejét,
Hogy megtehesd másokért és magadért,
S magyarázat nélkül benne boldogan élj!

Születés, iskola, tanulás a létedért,
S talán adott környezeteddel megbékélj.
Csak belül ne alkudj meg soha a valóval,
Készülj folyamatosan fontos találkozóra!

Amitől változhat nézeted a lehetőségekről,
Minden felmerülő egyéni kezdeményezésedtől,
Te adhatsz kezébe önvédelmi reménysugárt,
Amely felvidítja szürke léte egyhangúságát.

Ne magyarázd el milyen csúnya az igazság,
Nem hiszem, mert mást mutat a tapasztalás.
Az egyéni hozzáállásod lehet fércmunka,
Amely a tényállást öncélúra változtatja.

Ha nem csak önmagadra gondolsz a létezésben,
És valóban nyújtod, mit létrehoz ténykedésed.
Ha látható eredményt jelez a cselekvésed,
Nem kell semmilyen magyarázat az elvégzésnek.

Ne magyarázd el a bűn megannyi fajtáját,
Ha magadra nézve kivételeket találsz.
A gyevi bírónak sem járt a középkorban,
Akkor most hogy adná magát a XXI. században?

Beszélni bárki tudna, no nem olyan választékosan,
Csak úgy egyenesen bele a hamukázó finomkodóba.
Tényleg ne magyarázd el a lényeges elemeket,
Mert a káromolást így magas szintre emelheted!
Aztán megsértődsz, ha sírás helyett kinevetnek!
Kérlek, Te ne magyarázd el....!

Elment...

Anyám jár az eszemben, sokat belém sajdul a gondolat,
Hallom a hangját, és látom, ahogy mosogat.
Könnyeket csal szemembe a kép, átélem újra közelségét.
Azt hiszem, hosszú lesz a folyamat, vagy talán nem is tudom
feledni soha, de miért is kellene?
Csak eltemettük apánk mellé, mert ki lett fizetve a helye.
Örökös állapot költözött a földbe, csak lelkük maradt velünk,
A sok kép, hang, amely velük köti össze az életünk.
Így kell ennek lenni, ez a természetes,
De miért könnyezek, miért fáj ez nekem?
Nem akarom nyugtatni magamat, nem bánom a sírást,
Hagyom a bánkódást, és meghagyom szívemnek a gyászt.
Legyen bármily hosszú, legyen bármily fájó,
A képek itt maradtak, s örökké láthatók.
Bele kell csak nézni szívemnek csücskébe,
Előjönnek rögtön, akár a fényképen.
Nincs erőm parancsolni magamnak nyugalmat,
Annyiszor megtettem már, mert ezt kívánta tőlem a hideg valóság.
Érzelemmentesen élni, járni, akár a robot,
Nem kell belehalni, fülemben ott dobolt.
Igaza is volt a környezetemnek, az idő megteszi majd,
Halványít úgy is, ha egészen nem feledtet.
Az idő, ez a kegyetlen barát, akinek semmi sem örök,
Egyedül a halál.
Ez sem igaz persze, ha jól belegondolok,
Örök az élet, örök a szerelem.
Hacsak el nem rontjuk hideg szívvel, hideg fejjel,
Mert nem találjuk örömünk partnereinkben.
Mindent meglelhetünk, ha akarjuk simán,
Csak ne emeljük a lécet magasabbra már.
Hagyjuk élni, s örülni minden társunkat,
Segítsük megtalálni a számításukat.
Miről is szólhatna még az élet, talán a sikerről,
Amelyet elérve, minden bank ránk dől?
Nem tudom, nem értem, hiába kutatom,
Nem éltem ilyen szituációban, az lehet a gond.
Talán a hegytetőről minden másképp látszik,
Onnan a kilátás nagy fényekben játszik.
Kicsivé törpülnek virágok, és bokrok,
S nem tűnik fel az sem, ami az árnyékban honol.
Labda, tücsök, és gólyahír, éltünk szépítői,
S ti kedves barátok mind, létünk építői.
Házak, gátak, és hidak nőttek ki általatok,
Hogy feledhetnénk el, hiszen járunk rajtatok.
Mozgólépcsőn, vonaton, és ezernyi autón,
Találkozunk sok mindennel a hosszú útunkon.
Felsorolni nincs módom a teremtett értéket,
Könyvet, filmet, és az útravaló térképet.
Tudjuk mindannyian jól van ez így,
Hazát megtalálni, csak ez segít.
Minden hegy leomolhat, minden jéghegy elolvadhat,
És így kárt okozhat sokaknak.
Maradj csak porszem, aki kerekeket akaszthat meg,
könnyeket csalhat szemekbe, de fájdalmat,
és bánatot nem okoz.
Nem törekszik első helyre, mindenkin átgázolva,
letaposni a gólyahírt.
Egy láncszem marad, de nem gyenge, erejét szeretet növelte,
s az élet megedzette gondjai közepette.
Örülni tud rózsaszálnak, zöldbe boruló határnak,
tavaszt jelző madárdalnak, utat kirakó köveknek,
amin járva énekelhet, szívfájdalmat is feledhet.
Az elmúlás bánatát elsiratni, gyerekeket megnövelni,
ellenfelet elfogadni, embertársnak megmaradni,
bármily ködös a határ, gyenge többé nem lesz már.
Az erő is szívből jövő, biztonságot adó, éltető.
Fenn maradni segít mindnyájunknak, eleink sokkal többet kibírtak,
mégis megmaradtak mutatónak, utat járható járatlanoknak.
Nekik is tanulni kellett a csíziót, az örökös buktatót,
ami megjelenik lépten, s nyomon, egyensúlyt felborítani
szeretne nagyon.
Élet, éltet, éltető, s életet adó,
E szavakról az anyám juthat eszembe, az öreg kicsi anyó,
ki elment mindörökre, életét befejezte, teste kihunyt,
de szelleme örök marad, mert az embert képviselte.
Volt ő is gyerek, hódító nő, szerelmes asszony,
de én csak anyaként ismertem meg.
Nekem ő volt a bátorság, a remény, kapocs az élethez,
mely igen gyakran kemény, velem is,
de eltántorítani nem hagyta magát, és ezt tanította nekem is,
az én kedves, szerető anyám.

  Megint hó...

Ha már tél, legyen hó,
Hófehér takaró.
Szikrázó hópehely,
Belehel kék eget.

Szép teret letakar,
Házadba bezavar,
Hogyha félsz hidegtől,
Csillogó pelyhektől.

Hajadba flittert sző,
Arcodra könnyesőt,
Tündöklő koszorút,
Válladon megfakult.

Kimegyek elébe,
Fogadom serényen,
Örülök vele én,
Hópihe száll felém.

Mosolyog huncutul,
Boldog, hogy beborult.
Visszajár telelni,
Ilyenkor nevetni.

Szélmama betársul,
Felrázza víg táncuk,
Pörögnek, forognak,
Lassulnak, lehullnak.

Fenyőfán, bokrokon,
Tömörül halmazuk,
Összeáll eleggyé,
S jég lesz végül kis pihém.

 Egy lelkes tapsoló

Ő nem komoly és nem olyan szurkoló,

Akit az eredmény hajt elragadón,

Csak érzetek viszik a hangulathoz.

Igyekszem feldobni mégis időnként,

Egy pár eszközzel van rá lehetőség,

A technika is segít kedvezőn még.

Rádió és számítógép támogat,

Mosolyt fakasztani szótlan arcára,

Így mozdulhat velünk görcsös világa.

Ösztönlénynek mondható gyerekember,

Rengeteg hiánnyal az észkerékben,

De ez mind nem számít lelkületének.

A lélek mélye rejtett mindnyájunknál,

Elfér benne az összes elhallgatás,

Az enyém is meg az övé is talán.

Kit érdekel megoldhatatlan rejtély,

Nem rágjuk magunkat ily csekélységért,

A jajongó érthetetlen nem remény.

Nem kiáltjuk miértjei fájdalmát,

Inkább átalakítjuk mosolygássá,

Keressük a mindennapok oldását.

A lélek azon részét csendesítve,

Megoldások falával átívelve,

A nehézség örömét ízesítem.

Ezért tapsolhat olyan önfeledten,

A mélység feszültséget elterelve,

Hiszen örömét lelheti meg ebben.

Nem furcsa, nem borzasztó, nem idegen,

A szokásos formában nem sikeres,

De az egyszer élünk szintnek megfelel.

 De haladjunk…

Mert bár a sok reális nézet vagy nézetkülönbség dúl,

És ezekből élni még sem lehet bőségen túl,

Hát a jókedvemet keresgélem másutt,

Viták hevében kulloghat hátul.

Így van, a sor vége maradt neki a meneteléshez,

De azt is sokallják szigorú vélekedések,

Sok a keretösszeg megteremtéséhez,

Mert nem spórolós lépegetése.

Ha leléptetésről lenne szó, úgy talán hasznosodna,

Mert nem dob fel hahotáig átlagos vonala,

Erőltetett módozatai untatnak,

Ezért nem is dúskáltat javakban.

A haladásnak annyi meg egy kalapnyi gazdálkodás,

Ami felemel egyre magasabbra pár komát,

Mert minden téren, szinten szűkös a pénztár,

Nem visel el széles vidámkodást.

Fizetni, fizetni és fizetni minden virgonc szóért,

Büntetésként élje meg ki nem komoly szónak él,

A parlamentbe küldöttek szándékával,

Ilyen szabadság jut ajándékba.

Nyomasztó volt a vidám barakk mulyába hajló rendje,

Szűkölve ágaskodott már a szabadság benne,

És most igazán komoly az élet képe,

Csak életkép hiányzik belőle.

Nagy gyönyörűség száz boldogság forgolódó fényképe,

És a lemaradtak vagy kimaradtak élménye,

A különbség ad beszédnek teret tehát,

Míg meg nem érti e rend szebben áll.

Hogy miben mutatkozik minden kiválósága, tudás,

Ami haszonnal hiányzik e térfélről csupán,

Így még a régi szókinccsel nyújt haladást,

Melyben vétkesek a kommunisták.

Igen is hogy ők nem tanultak eleget a javakban,

Elnyomták a vágyakat zavaros akarattal,

Diktátumban adtak másoknak szocreált,

Ezért hiányos a gazdagodás.

De az is meglehet hogy sokkal régebbi ez a hátrány,

Felhalmozta ezt egy-egy ügyetlen országalmás,

Vagy tanulatlan, világot nem látott fő,

Aki makacsul trónhoz láncolt ős.

Vagy éppen a mának pipiskedő kormányrudas fazon,

Aki kiosztotta vagy megkapta a csomagot,

És aztán a csontot rágatja maflákkal,

Nehogy az utat vegyék vidámra.

Kalandozhatunk tovább az egyenetlen szakaszokon,

Több szemmel többet tapasztal lelkes felhalmozó,

Majd megtanulja egyszer a hiányzó színt,

Csak ne hagyja magát kiszámolni.

Inkább tanuljon innen-onnan hasznosítható bármit,

Amivel fogást, módszert adaptál alkatáig,

A változások klímájával haladva,

Hogy mosolyát azért megtarthassa.

 Ismerkedés

Bemutatom a szegénységet,

Tudom, nem kívánod társnak,

De ismerjed meg egészében,

Mint egy korszakos műtárgyat.

Naiv élete időn túli,

Nem is szeretném tagadni,

Bár képes újat bemutatni,

Reményében van valami.

Előnytelen a külsejében,

Hátránya mégis biztatja,

Ettől lejjebb a körülmények,

Hibás reformmal csúszhatnak.

Új korszaknak receptkönyvében,

Szegénységnek duhajsága,

Letompítva sincs kellőképpen,

Mert szabad a vásárfia.

Neki áll mostantól a világ,

Gyeplőjét levetette kor,

Csak nem tudja most hogyan tovább,

Előnyére mi lenne jó.

Ez a szegénység nem a régi,

Csak a gazdagság ugyanaz,

Most ugyanazt kell utolérni,

Vagy keresni más utakat.

Senki sem bír kész útvonallal,

Bár a gazdagság szeretné,

De a szegénység gátolhatja,

Sok ragyogó kezdeményét.

Ez pedig hamis elgondolás,

Hát ismerkedni meg nem árt,

De a terhek miben valóját,

Csak szegénnyel vitetni gáz.

Pláne ha a szegény nem izmos,

És a távlatban sincs szintje,

Bármiért ne legyen elkínzott,

Éhkoppért ki finiselne.

Talán a gazdag hajlana rá?!

Önmagát ismerni sem baj,

Hát fel a hangsúlyos vonatra,

Hol kortársmód megvitatja.

Ha már a sors kényszere hozta,

Vagy az élet folyamata,

Legyen értelme új hozamnak,

Megismert nyomatékokkal.

  Rémes szójáték

Rémes, az ember mire képes,

Megeszik még hét krémest,

Ha zsebe tele pénzzel.

Rémes, az ember milyen kényes,

Cipője sártól fényes,

Ám megijed a réten.

Rémes, az ember gyenge lélek,

Ha viharzik el ménes,

És nem tarthatják féken.

Rémes, az ember mire gondol,

Amikor bortól tombol,

Még cipzárt is kigombol.

Rémes, az ember milyen botor,

Fejében csak csend honol,

De meggondoltan okos.

Rémes, az ember gyenge fokon,

Mérgében ötöl-hatol,

Felfokozottan okol.

Rémes, az ember még termékeny,

Beszél álmában is kérem,

Pedig száján lakatot tart régen.

Ezt nézzék el nékem! Eltévedtem.

         Vélemény

A vers szerintem néha gyengeség,
Szóval bevésett munkatöredék.
Tudjuk hogy a tett nélküle megél,
De talán ad lelkizőknek reményt.

Nem akarom én kisebbíteni,
Nem szándékom hevét leinteni,
Amikor bármit megmozgat bennünk,
Legyen az akár fáradó lelkünk.

Minden tiszteletet megérdemel,
Ha véleménnyel tényen átemel,
Ha sóhajunk vezeti érzékkel,
És megnyugtat percnyi eredménnyel.

Szeretem megrót átlátóságát,
Minden kimondott lázadó szavát.
Lelkesedem harcos mivoltáért,
Ha békében látom, mit múlt átélt.

Ráébredhetünk ezer rejtélyre,
Tett, mi őseinket vezérelte.
Hol volt létük élhető határa,
Mitől komorult el daluk hangja.

Játékra jutott e kis idejük,
Mily hatalom vette el kenyerük.
Sok vagy kevés volt az értő barát,
Kikkel gondjaikat megoszthatták.

 Komolytalanság

Zityeg-zötyög szekerem kereke,
Lityeg-lötyög fejemnek veleje.
Zsong-bong fülemben őszi szél,
Súg-búg ütemesen földünk körén.

Kever-kavar rozsdás leveleket,
Hinta-palintáz könnyű porszemet.
Előőrsnek komolytalan játéka,
Ősz apó csínytevésnek titulálja.

Öreg úr még szunyókál gondtalan,
Neki a pihenés ideje van.
Fordul álmosan másik oldalára,
Ébreszti nyár testvér fáradása.

Nyár húgica kitombolta magát,
Már lassabban lejti forró táncát.
Ez tévesztette meg ősznek fiát,
Aki kipróbálta zengő nyilát.

Embersereg is érzi változást,
Összeterel utólsó karnevált.
Visszafordítja nyárhintó rúdját,
Virágeső élteti és színkavalkád.

Nem szabadulsz oly könnyedén tova,
Kell testünknek napsugár tivornya.
Hosszú lesz úgyis a téli pihenő,
Mely kabátban múlatja a zord időt.

           Éjszakás

Pihenés helyett lelkem járatom,
mint nyughatatlan vázlaton,
a színek zaklatott kezelője.

Hogy miért is vagyok terepszemlén,
fogalmam sincs rendelkezés,
csak kavargok éji rezdülésben.

Nincs tényleges indulatom kéznél,
vezér sem biztatott lépést,
mellyel itt űzöm a szavak kedvét.

Néha van ilyen hangulat igény,
vagy ösztönféle indíték,
nem is fontos, csak merengjen lélek;

vagy az agyvelő telített láda,
melynek kulcsa épp elásva,
vagy bezárta egy csöpp kazettába.

Hozzáférni most itt lehetetlen,
közben pedig pihentetne,
nekifeszült, kemény gondolatot.  

Álommanó találj rám hamarost,
vízszintesen átadhatod,
fényes pilláidból a kedveset.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés