Könnyeznem kell…

Lelkem könnyei buggyannak elő,

mikor apám és anyám betérnek,

az idő lépése sem kedvező,

ha ilyen volt, ám ez lett regéje.

Szépségüket őrzöm mindhalálig,

csupán a gondtalanság nincs benne,

elvitték magukkal tivornyázni,

hogy üdve legyen a másik helynek.

Ott vannak égi paradicsomban

öt gyermeküknek társaságában;

remélem jó nekik a színpompa,

az istenek fényes gazdagsága,

amelyek éjszakánként villognak,

vagy csillognak könnyes távolsággal.

2013. dec. 3. 

Anyásan

Születésnapja jutott eszembe,

de nincs személyével ünnepelve,

égi családtagokkal tart partit,

fényességben zsúroznak angyalin.

Tűzijátéknak öröme begyúlt,

egy kicsiny szikrája közénk lehullt,

beragyogva keddi hétköznapot,

így varázsolva ránk fénylő arcot.

Könnycsepp se csillogja felül talán,

belül mélázzon velük dallamán,

a régmúlt dalával ringatózhat

az emlékezet hívó szavára

rövidke harmóniát csendesen,

míg a lélek anyásan megpihen.

      Távolság

Egyre távolodik anyám szép álma,
Vonzó élményünk mozgalmas székháza,
Mely gyors menedéket jelentett nekünk.

Nagy térben, kicsi fészek volt életünk,
Hol annyi felhőtlen történt meg velünk,
De viseltük a szidást csínytevésért.

Próbálgattuk vágyaink cselekvését,
Begyűjtöttük természet észlelését,
Amikor a fess szivárvány megfeszült.

Árokban jártunk, ha zápor csendesült,
Selymes fű simogatta képzeletünk,
Mezítlábas élvezkedéseinket.

Szandál a kéz éke jó perceinkben,
Legalább óvtuk sáros fergetegben,
És tisztán indulhatott hazafelé.

Aztán fejmosást kaphattunk ezért is,
Hiszen talpunkon horzsolás tenyérnyi,
Mely hordozhatott fertőzést magában.

Gyerkőc kényelem fürdött tinktúrában,
Lemosta gyönyört lila orvossággal,
A valóság kiábrándító ténye.

Ami tetszik nem használandó vétek,
Anyánk ezt rosszcsont eszének intézte,
Ki nem vette mindig komolyan a szót.

Megjárta az összes rémes buktatót,
Tüskét, csalánt, mézesmázos fullánkost,
Hogy tanulja a valódi világot.

     Továbbtartó távolság

Kocsifecskendőről sugarat szerelj,
Irány a tűzfészek, rajta gyerekek!
Hangzott edzéskor apám vezényszava.

Időre mért tűzvédelmi gyakorlat,
Gyorsasági oltás, egy szusznyi roham,
Amely gyúrta erőfeszítésünket.

Víztömlők nyomták égő épületre,
A versenyhez rendelt imitált helyen,
Hol több csapat dobta be ügyességét.

Messzejáró vízió, szép történés,
Elhoztad ifjak izgalmas reményét,
Mellyel akkor indultak győzelemre.

Voltunk dobogósak megyés versenyen,
Hitünket tavasztündér röpítette,
És örömöt tálalt fel ezért nekünk.

Apánk büszkesége volt csak élethűbb,
Tartalmas nyereséget tudott velünk,
Dícsérte is tomboló csapatait.

Fiúk, lányok rugalmas mozgalmait,
Kik kaptak önbizalmat s néha fagyit,
Meg az együtt töltött idő emlékeit.

Visszatérő képkockák nevetése,
Miről is regélhetne ily eseményen,
Ha nem fiatalságunk dolgairól.

Belefért hit, lobogás, megannyi szó,
Mely táncot, játékot, versenyt nyújtó,
Mulattató, és hangulatot feldobó.

Ugratás, udvarlás, meg mi éppen jött,
A kor szeszélyeihez mérten köszönt,
Focista vagy gitáros mezt felöltött.

Beöltözhetett bármilyen jelmezbe,
Népviseletbe, tűzoltó jellegbe,
Amatőr álmait legalább átélhette,
Valamennyi, önismeretét segítette.
Nagyon jó hogy megtörténhetett!

      Búsong a szó

Beszédhez nincs kedvem,
Kényszeres gondolkodó lettem,
Írással töltekezem.

Egyik érzést öltöm a másikba,
Kiönteni lelkem halmazát,
Megrekedt kép oldást kíván.

Remények törnek szerteszét,
Fájdalmas vélekedés,
Egy megálló időkerék.

Megmerevedik a mozdulat,
Kong a néma hajlandóság,
Vértelen funkcióján.

Nyugalmas állapotú kövek,
Súlyos teherként jönnek,
Minden rosszat elkövetnek.

Emésztenek, szakítanak,
Tornyokat ácsolnak,
Érző lelket hasogatnak.

Burokba zárt enyészet susog,
Hangtalan dallamot,
Ordító szívfájdalmon.

Idő, idő, vén szemfedő,
Vonulj most szemem elől,
Nem leszek hív követőd.

Visszamegyek emlékemen,
Régi fiút megkeresem,
És örökké felemlegetem.

Nem engedem elvenni mi volt,
Szeme bármennyire lezárható,
Valósága maradandó.

Betegség nyúzhatta,
Testét kicsivé zúzhatta,
Lelkünk kék szemét hordozza,
Éltünk idejéig biztosan!

jan.24.  Öröm és bánat

Érzelmeink nyomai hagynak vájatot,
Hol derűs, hol fájdalmas járatok.
Kiegyenlített állapotot képeznek,
Könny és mosoly egy arcon megférhet.

Sírás és nevetés oldja fel lelkemet,
Melyben az élet és halál képe dereng.
Mára több év munkája hozott eredményt,
Amit Neked elmondani lehetetlenség.

Egy éve már nem vagy közöttünk anyám,
Hogy megköszönjem létünk napsugarát.
Tudom, nemcsak egy emberes az érdem,
Sok közreműködője van a szerencsének.

Mégis Te jutsz először az eszembe,
Mert tetemes részed volt az örömömben.
Viseltél engem, és boldogan fogadtál,
Pedig nagyszájúságom fáraszthatott már.

Nem vetted lelkedre bolondos beszédem,
Kitartóan hitted, megtanulom, ha szükséges.
Értem én, talán éppen ez most a baj,
Nem tudom könnyen venni hiányodat.

Még a boldog percekben is Rád gondolok,
S elképesztően fájó, hogy léted elfogyhatott.
Végetérhetett életed mosolya,
Ekkora erő, ekkora szív buzgó sóhaja.

Furcsa belenyugvásom, a múló időbe,
Mert jelzi gyermekeim felcseperedése.
Csendesedik a bánat új célok jöttével,
Lehet izgulni a munkahely keresésben.

Ez az élet sűrűje feladatokkal telítve,
És nagy boldogság, ha a szándék beérve.
Megyünk csak tovább, visznek a buzgalmak,
Új évek, új társak, és új fogadalmak.

Ami elmúlt, már létrehozott akaratot,
Ahogy belőled kinőtt ezerféle kapocs.
Nekem még van tennivalóm ezen a téren,
Önbizalmat ültetni az eltörő szenvedélybe.

 Letűnt otthon

Bennem csatangol egy hazátlan érzés,
Nem találja értelmes megfelelőjét.
Kínlódik gondolatával egy év óta,
Letűnt cipőjét napfény sem lakkozza.

Vágtázik időnként szó feledésért,
Kerüli a bánat oldható beszédét.
Menekül a merengés hívó karjába,
De ott sem leli mit szíve kívánna.

Most boldog vagy kárhozott elrendelés,
Hogy gyötörheted lelkem érzékenységét?!
Feszül belül a kiáltó káromkodás,
Szívesen cifrázná bántalmazását.

Aztán csapna át csúfos vigyorgásba,
Mint bolond eszement pillanatában.
Van még tarsolyodban ily szép adomány?
Követheti ezt megfejelőbb rakomány?!

Futnom kellene egy kört a ház körül,
Attól talán a káromlás átlényegül.
Édes Istenem mit tettél ellenünk?!
Elvetted tőlünk folytonos életünk.

Belém szorul némelykor a szitokszó,
Pedig kiűvöltve biztos lenyugtatóbb.
A fene egye meg, legalább ezt engedd,
Úgy is bele kell törődnöm teljesen.

Egyszer volt a földkerekség közepén,
Kicsi falu hol fölnevelt élénk remény,
És most messzetűnő fényes jelenség,
Hihetetlen történetté merevedő kép.
Isten veled kedves szerelemrész,
Adj ott másoknak is életesélyt! Köszönöm!

Nem köszönt torta

A száz gyertyásat megérni nem engedte a sors,

Pedig készültünk lélekben erre nagyon.

Ember tervez, Isten végez helyettünk jópárszor,

Visszavesz hitet a végső állomáson.

Mint józan adakozó lezárja a leltárát,

Csak remélem, hogy köszönti majd odaát.

Tőlünk szebben és jobban képes boldogítani,

Ha teremtményével tart hosszabb ideig.

Amennyi nekünk jutott a földi együttlétből,

Az sem volt kevés a táncra perdülésből.

Nem kívánok méltatlankodni, csak emlékezni,

Bár könnyeim a kiutat méregetik.

Sóhajok segítik a képek felfakadását,

Amikor együtt fújtuk kedvenc dallamát.

Két hetesnek mondta magát a büszke ünnepelt,

És lelkesedése élt sok fejezetben.

Remek fazon volt minden nehéz vagy jó kínpadon,

Akárha szigora zengett is rosszallón.

Ránk fért néha a keményebb hangú helyretevés,

Attól csak magunkba néztünk csendesedvén.

Aztán elszállt haragos kedve szinte azonnal,

Hosszú időre sohasem tartóztatta.

Vidámsága volt a jellemzőbb akárhogy nézem,

Talán ezért hiányzik a mából képe.

Színei, hangulata, a család középpontja,

Ahova menni lehetett akárhogyan.

Bolondosan, pontatlanul, hiányos reménnyel,

Olyan megnyugtató volt a közelsége.

Semmi hajcihő, semmi különös elvárások,

És mégis érezhető összetartások.

Elmondhatatlan érzemény, emberi vonások,

Olyan boldogító, szép várakozások.

Elvitt magával valami pótolhatatlan színt,

Amilyet ő kapott és hordott alanyin,

Gyerekségem gondtalanságát a hátterével,

Hová többé nem lehet bújni védetten.

Nincs más bajom, csak színhiányos kissé a világ,

Keresem ugyan ez érzésnek padtársát,

De tudom hogy fölösleges az ilyen kívánság,

Meg kell elégednem múlandó színárnyán.

Az a hatás emlék marad lélek mélységében,

És mosolyra fakaszt mikor felidézem.

Majd az unokámnak könnyed szívvel elmondhatom,

Voltak régen is emberi indulatok.

Ifjú színekkel festjük át a hiányos érzést,

És kiegyenlítjük kacifántos képét.

Felfedezve hasonló vagy ellentétes árnyat,

A génekre kenjük szeszélyes hibákat.

Ilyen volt dédanyád vagy dédapád felhevülten,

A múlt és jövő színei így vegyülnek.

Száz évvel előbbi érzelmek sem voltak mások,

Egymást csiszolgatták a fellobbanások.

Nélkülük semmilyen jellemző sem létezhetne,

Hát becsüljük meg az átélt emlékeket.

A rosszabbat követni nem kötelező soha,

Kérdés hogy sikerül e megelőzni azt.

A tágult látótér meg kommunikációja,

Mire képes az izgatott rációval.

Az értelem vagy érzelem hajlítható jobban,

Világ változóival bizonyítottan.

          Vallomás

Szív mélyén gondolat-kavalkád,
Néhány vallomás tollam nyomán,
Mint gyötrődő, gyámolító megoldás.

Gyorsan, kapkodva végzett enyhülés,
Csökkenti feszülő húrok erejét,
Mint férfiúi károm, a jó szó helyén.

Kibökött, lüktető pillanatkép,
Bevésődött, villódzó, szép emlék,
Mint pergő képsor az idő tengelyén.

Volt egyszer régen, élet sűrűjében,
Rengeteg harag ellen szövetségben,
Párocska kötött nászt ellenszélben.

Tél kellős közepén tett fogadalom,
Kilátástalan gazdasági fokozaton,
Önerőre építő, szorgalmas bizalom.

Furcsa bátorság érzelmi síkon,
Rosszalló okfejtés előtt kínpadon,
De visszafordíthatatlan alapon.

Mindegy a drukkerek véleménye már,
Erősebb volt a szívvel kötött fonál,
S megszületett sok apró ember-palánt.

Hihetetlen évek jöttek sorozatban,
Háborúval átrendezett romhalmazzal,
Emberpárunk közérzetét megtaposva.

Égi áldás hullt téli frigy ölébe,
Csak győzze befogadni élte keretébe,
S berendezni szűkmarkú világ kényére.

Ehhez még képzeletünk is kevés ma már,
Nemhogy kenyér, s hozzá bölcs, szelíd tanács,
Mely minden igényt rózsaszínűre változtatná.

Ne bántsd hát múltad sokarcú viselőit,
Akik elfogadtak, és helyet adtak emlőin,
Az egyre kényesedőbb élet szereplői között,
Hogy aztán tudjad meg, milyen ember is leszel a könnyedségben!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés