Kiáltottam…

Kirobbant belőlem a múlt hangja,

talán kínjában szűkölt a lélek,

dörögve hegyek fölé mutatva,

ahol megint döntött a nagy végzet.

Serdülőkor barátnőjét viszi

végérvényesen a mennyországba,

ott aztán angyallá felkészíti,

dolga lesz gyermekek megóvása.

Remélem a sors nem igaztalan,

bár ilyenkor belül nem ezt érzem,

nehéz a szívnek búzivatarban,

és hogy mindennaphoz feléledjen.

Tíznapos unokámra gondolok,

meg a kislányokra szeretettel,

így görcseim oldódnak folytonost,

gyermekelevenséggel kezelten.

Égiekhez társult barátaim

sokasodnak elrendeltetéssel,

majd magukkal ragadnak valakit,

hogy meséljen földi élményeket.

Kiáltásom csendbe merül végre,

kijózanodik a valósággal,

nincs mit tenni barát eltűntével,

csak míg élek emlékezem rája.

Mondok valamit

Nem élhetek könnyedén, mégis úgy teszek,

mert a létnek gondjait észre sem veszem,

csak lüktető folyamként élvezem,

mintha így lenne az természetes.

Előbb a nagycsalád szeretete védett,

nem is figyeltem a hátrányos egészre,

hiszen mese lehetett lelkemnek,

és nem zaklatás a lét menete.

Karrierben kiemelkedés nem hajtott,

elég volt, amit a lelkem befogadott,

földnek, környezetnek milyensége,

eltöltött mindez ismerkedéssel.

Tudom, kicsit bugyután hangzik másoknak,

de engem nem zavar mélyen hiányokkal,

mármint az anyagi szaporodás,

bíztam abban, egyszer elér hozzám.

Volt türelmem arra is mi sosem jön el,

talán valami hit vezetett erősen...

Mostanában fáraszt néha fiam,

gyengeelméje bizony elakaszt.

Ám felvillanyoz unokám létezése,

mindnyájunknak fiatalos szemefénye.

Ki van hát egyenlítve a számla,

sors által kerekített arányban.

Nem gondolok így tehát sok reménytelent,

minden hátbavágáshoz van vértezetem.

Hogy picinyke álságnak tűnhet ez?!

Inkább akaratféle üzenet.

Tényleg szeretem az életet gondtalan,

dehát úgy látszik, olyat bárki nem kaphat,

így kénytelen vagyok mindenképpen,

forgatni kaphatót szenvedélyhez.

         Inkább felszíneset

Bizony a mélységet nehéz kezelni,
Hát maradok a közelebbinél,
Azt mégsem kell folytonost mérlegelni.

Hess vagy huss, egy pillanat csupán röpte,
Könnyedén pöröghet varázslattal,
Akinek valósága búra töltve.

Hátrahagyható kövek úgysem szállnak,
Felemelkedni már képtelenek,
Talán nem viszik mások sem utánad.

Fecseghet a percút boldog reményről,
Rózsaszínű ablakok álmáról,
Nem fontos kutatni ki volt merénylő.

És azt sem hogy mit görget a sors keze,
Neked mélázni ne legyen időd,
Ne nézzenek feléd elkapott sebek.

Szóuszályod lebeghet áramlattal,
Rád mosolyognak kisimult szemek,
Fátyladba fogódzkodva ámulhatnak.

Tényleg könnyű a felszín fodrok sodrán,
Nem vérzik be a szem erőlködve,
Így való a boldog megnyilatkozás?!

              Esőben

Monoton hangzója csurog le,
nyakon vág hazudós cseppje,
lehetetlen alkudnom vele,
ha pocsolyája túlzón nedves.

Nem kedves egy cseppet sem hozzám,
itatón rendesebb forrás,
de így utálatos nedű,
csontig eláztató jellegű.

Hidegebben havat hordana,
esedékesen most nyaggat,
a léneműjével hergel,
hossza menekülésbe kerget.

Kizárandó csúf milyensége,
párás, nyúlós kifestése,
valahogy nem a kedvencem,
bármennyire is decemberes.

Bármennyire esedékes szín,
ha téli földet fényesít,
olyan sokat szórt nyakamba,
hogy rögvest megorroltam rajta,
és ki is kiáltom haragomban!

           Igen, a sötét

Csak kettő hónapot tart fogságban,
Sőt, karácsony halad a fényárral,
Így már nem is tűnik olyan zordnak,
Ha fénytelen délutánt karolgat.

Szilveszter mámorában kivirul,
Még a sötétség lába is indul,
Feledtetve tegnapok árnyékát,
Hisz farsangolhat álom játékán.

Minden kezdetek hite erőben,
Aztán duzzadhat mind törtetőbben,
Mert az álom elfogy márciusra,
Kihajt a fényrózsa ámulatban.

Ó be szép is az út sötét leple,
Elbolyonghat innen fényt keresve,
Barangol tűnődve tavasztájhoz,
Abban leli meg, amire vágyott.

Október vége-felé ajánlom,
Nézzünk túl a sötéten kapásból,
Válogassunk a javából képet,
Amivel kiderül kábult képlet.

A ködöt hideg selyemként venni,
Az avar zaját füttyel fékezni,
A dér lehetne dísze cipőnknek,
Ha benne csatangolni köteles.

Erre azt mondod, hogy bolond vagyok,
Ám kedvhozóját kipróbálhatod,
Hátrányod biztos nem lesz belőle,
Inkább tájolódnak kedvelője.

          Szomorú hír

Megint távozott egy régi kolléga,
Ki a munkában lelkét mutogatta.
Versenyben állt az első helyért,
Sokat hajtott a biztató előnyért.

Meghatározó társ volt a színen,
Úgy láttam, dolgozott szívesen.
Bár a bolondozást is kedvelte,
Minden csaj után fütyült nevetve.

Akkor még tehette ifjúi hévvel,
Túl volt egy eltört házasságon éppen.
Kereste megfelelő élettársát,
Csak néha nem jó eszközt használt.

De a munkahely fenegyereke lett,
Vitázott az összes tehetetlennel.
Kiosztott lógóst pillanat alatt,
Elküldte melegebb tájra azonnal.

Rendőrnek csúfolták a háta mögött,
Mert azon a téren is különcködött.
Természete volt ilyen parancsolós,
Vagy ezzel takarta érzékeny valót?

Nem tudom, de lányunknak bemutatkozott,
Selyembajuszú Gyula bácsiként ragyogott.
Mi romlott el benne pár év alatt?
Miért hagyott itt mindent hatvan év előtt?

Már számolni sem tudom fiatal távozókat,
Fájdalmasan érzékelem mulandóságunkat.
A tavasz virágai hajtsanak ki sírhalmokból,
Békítsék meg lelkeket az életben-maradókon!

         Vissza a napba

A hétköznapi unalmas mibenlétbe,
Mely csak munkát s figyelmet kezdeményez,
Ahol a gyermekem lehet állatian kényes,
De azzal megbirkózom tartós eredménnyel.

Lehet kikérdezni a közút tábláiból,
Az autóvezetés kezdő izgalmairól.
Ez nekem kedvesebb időtöltés,
Mint a fennkölt harcászattal törődés.

Ebben legalább van sikerélmény,
Ha megtanulja a szabályok érvényét,
A közlekedésben használt irányokat,
Melyek legyűrnek égi távolságokat.

Holnap talán új helyen ébredhet,
Napfényes szigeten vagy ringató tengeren.
Már csak a gyakorlat, és némi pénz szükséges,
Mert eszközök nélkül nincs lépés az ügyében.

Egyszerűen nagyszerű a napi varázs,
Ha bele nem tenyerel sistergő bagázs,
Kinek nem kenyere a mindennap fénye,
Mert egyéniségét fontosra cserélte.

Nem találja gyermekben a holnapot,
Az asszonyokban táncoló fokozatot,
A barátság felhőtlen elfogadását,
A szó értelmes, érzelmes vallomását.

Mindezek fölé emeli az elvi rögöket,
A szigorú fegyelmet, a hatalmi gyönyöröket,
A főnök fölöttes szerepét imádja,
Mellyel felmászhat a dicső uborkafára.

Meghajolt népségen ficánkolni bűbáj,
Parancsot osztani kielégült vonás,
A népszeretet a nagyság fokmérője lesz,
Mielőtt azok adóterheiről döntene.

Hol járok megint, jóságos ég adj hitet,
Mert elvesztem lassan én is a lényeget!
A toporgó, neveletlen, heves gyereket,
Ki fel nem fogja, mi feszítő lelkében erjed.

Legyél hozzá türelmes ó nagy államférfi,
Adjál neki lehetőséget felnőni azért is,
Talán egyszer majd eléd teríti a szőnyeget,
S feltalálja a remek robotlelkületet!

          Lélekharang megint kondult

Túl korán választott örök társat magának,
A vadász talán új vadászmezőkre rátalálhat.
Legyen része ott a hiányzó aratásban,
Lelje meg a szebbnél szebb vadkacsákat, vadlibákat.

Vagy ünnepeljék rózsaszín csodák érkeztét,
Elfáradt lelkét mennyei dallamok fényesítsék,
Ringassák boldog hitben elvesztett örömök,
Melyek miatt tán a magasságoshoz felköltözött.

Szülei és öccse bizonnyal befogadják,
És megbékélnek földi tanácstalanságok után,
Ott már nem kell harcolni a megmaradásért,
Megértésben együtt a vadászmezők csendjén.

Emlékszem,
Szép idő volt fegyver ütését kipróbálnom,
Bátyám sapkája lett egy magas fán virító célpont,
Gondolták, el nem találom lányos célzással,
Ám tévedni fiúknak nem illik szétlőtt sapkában.

Kedvenc fejfedő tévedés áldozata lett,
Sörétek ronggyá szaggatták a vadász fegyverével.
Később megfontolták mit állítanak célhoz,
Ha fontos az épsége maradjon ki a játékból.

Helyes kis vadászpuskával így ismerkedtem,
Jól hasznosítottam mikor lőtéren versenyeztem,
Harmadik helyhez juttatott lő-bajnokságon,
A vadász fegyvere kezemben ott bronzot táncolt.

Isten veled vadász, nyugodj békességben,
Szüleid és testvéred mellett örök fényességben!

 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés