Múló idő
Mintha az ifjúság messze járna,
hitben ragyogó lelkét bezárva,
olyan nyomokat hagy maga után
ez a csalfa, kortalan saruján.
Időtlenség az Istenek léte,
kissé kiváltságos teremtésben,
a földieknek másként méretez
mintás mérhetetlen mértéktelent.
Kínzó gondolatok szorítása
a lépésekben ott mórikálhat,
múlandóságot felhánytorgatva,
és minden szépséget háborgattat
a könyörtelen idő folyama,
amíg múló évvel számolgathat.
Nincs rá szó…
Egy könnycsepp csordult ki fénylő szeméből,
nem bírt búcsúzni kedves köteléktől,
lelkével szőtte az évek oltalmán,
és most múljon egy gyors folyam sodrásán?!
Ó idő, micsoda kíméletlen vagy!
Lefolyásodba mindenki belehal.
Kereste a kapaszkodó szavakat,
hogy lehűtse fájó indulatokat.
Lüktető lélek jajong hangtalanul,
küzdelmet vív magával, mint megvadult
bika haláltusában méltóságért,
mert elvenni nem engedi értékét.
Miféle bölcsesség illene érvként
a boldogtalant érző vergődésnél?!…
Sóhaj
Szikrázó napsütésben állok az erkélyen,
Szemem nyugatfelé tekintve elréved.
Madarak röptére figyelek kitartóan,
Megint elindultam velük odaadóan.
Elkísérném őket kéklő messzeségbe,
Elkezdeni előlről az elmúlt egészet.
Kit érdekel diktatúra, s nehézség,
Kettejüket fájlalja szívem néha még.
Sírással küszködök, mert gyenge nő vagyok,
S erre csak ritka esetekben jut alkalom.
Nem is tarthat soká elérzékenyedésem,
Nem nézi értő szemmel lányom, ki mellém lépett.
Nem hatódik meg elmúlt életek emlékein,
Nem baj ez, legalább engem is visszasegít.
Megbeszélnivalója mindig van velem,
Megértésem odafordítom, tőle el nem veszem.
Kinek is mondhatná el, ki figyel ma oda,
Kánonban hallható, a sors is mostoha.
Akkor pedig be kell szállnom a ringbe,
Adni neki a hitet, mit futtában veszített el.
Rohanás mindenütt feladatok miatt,
Rengeteg ismeret agyában felvillan,
Tudom, már mondtad, el ne kezd az elején.
Talán nem volt érthető, így felelek én.
Aztán már nevethetnékem támad a szitun,
Az jutott eszembe, ebből nincsen kiút.
Fiatalság, bolondság, itt marad örökre,
Fontos neki véleményem, de ne adjam pörölve.
Töröljem szótáramból a türelmetlenséget,
Tagadjam korom, és én legyek figyelmes.
Miközben neki van ideje, mint csillag az égen,
Mostanában úgy érzékelem, fordított az élet.
Próbálom a lehetetlent is megoldani,
Pénzt, paripát és fegyvert is beszámítani.
Legyen mindenből elegendő akkor és ott,
Elrendezni együtt esedékes az ó és újkort.
Meg kell állapodnunk élet vitelében,
Mindannyiunk szabadságának terében.
Te sem kívánhatsz azonnal mindent,
Teljesítésében neked kell hinned,
És amit vársz mástól, magadnak megtenned!
Nekem néha fáj...
Ha eszembe jut a régi családi nyár,
Anyám és az öreg ház, kedves tanyám,
Könnyeim nyeldeklem gondolatára.
Napszítta szüleim boldog ragyogása,
Ahogy a kapu elé kiülve vártak,
Könnyeim erednek gondolatára.
Ti el nem múló szeretett nevelőim,
Annyi szép élményt idéző felmenőim,
Könnyeket fakasztó emlékeim.
Jó hogy voltatok, hogy értünk aggódtatok,
És miattunk tengernyit fáradtatok,
Könny sem segít lüktető gondolaton.
Öt éve eltemettük a régi nyár hangulatát,
De fel-felsír lelkemben az eltört varázs,
A könnyezés talán ad megoldást.
Legalább enyhíti mit az idő letarol,
Elfújja létezésünk rohanó fokozaton,
Könnyeim apadnak új sorsváltozaton.
Lakodalom, s talán új egyedek születése,
Mi szívünket egyengesse, megbékítse,
Mert fontosabb a jövő szép térképe.
A múlt marad csendes útitársunk,
Általa épülhet békésebb felfogásunk,
Ha könnyeink felszáradtak.
Visszatérés
Lassan magamhoz térek nehéz tények után,
Ha már arról beszélek, jöjjön fénysugár.
Hiszen egyre erősebb a felmelegedés,
Nyitott ablakon áradjon be lüktetés.
Ezernyi apró villanás járja táncát,
Falakon terítse ki fénylő aranyát.
Bogár esdeklése éri el fülemet,
Segítek neki túllépni az üvegen.
Zsibongó élet, nincs is szebb tőled,
Én is szeretnék felszállni a felhőkre.
Puha, selyemszálú pehelypaplanok,
Mint gyorsan száguldó villanyvonatok.
Dagadó kebletek feltöltött vízfüggöny,
Napfényhez illő, tündéri kristályfürdő.
Ám tüneményes létetek elfújja az idő,
Megváltoztat lépést, mint szédült keringő.
Csak a Föld marad állandó a sebességben,
Örök hordozója lesz a világ teremtésnek.
Tünékeny folyamatba kapaszkodtam bele,
Tűnődő lelkemben lebegő csodaszerekbe.
Pedig itt lenn zajlik az igazi varázs,
Ha belénk vágja fullánkját egy valódi darázs.
Rémes ütközés ijedt cselekedetbe viszi,
Ezzel mindkét felet a fájdalomba kergeti.
Aztán egy támadó eb morog vicsorogva,
Majd egy kópé üdvözöl nyelvét kinyújtva.
Mondtam hogy itt lehet eseményt kifogni,
Látóidegünkkel nagy képen gyakorolni.
Jaj nem kell annyira komolyan aggódni,
Minden mozdulathoz térképhez folyamodni.
Elégedjünk meg esendő társunk tettével,
Testében remegő tetszetős öleléssel.
Akié nem vonzó hagyjuk meg másnak,
Úgy sem bírjuk egyformán a csodákat.
Mert minden ember apróka meglepetés,
Ha ráébresztik valójára egyszer még.
Csodadolgokat képes összehozni,
Hihetetlen energiával dolgozni.
Előteremti tehetségét jó szóért,
Egy másik társa kedves mosolyáért.
Rendkivüli képessége gyönyörködtet,
Feledteti szívünkkel gyötrődésünket,
Mely bátortalan mivoltunk terelője,
S körülményeink lehetséges eredője.
Nem kell kifogást emelni vonásokért,
Választhat más jellegű hiányzó részt,
Mint kiegészítő komoly felfogást,
Vagy éppen a megfordított benyomást.
Nézz magadba és meglátod társaságod,
Ki méltó partnered, elmés folytatásod.
Változtass, ha rosszul viselnéd mindezt,
Rálelni időnként arra, mi megérintett,
Jelszó lehet az édes élethez!
Elfogadhatatlanságok
Kritikai igazságokban volt részem,
Vagy nézőponti közelítésben,
Melyben a női mivoltom hiánya állt,
Mint hanyag külsődleges láttatás.
Festék, fodrász, és hasonlók eltűnése,
És további külső jegyek képe,
Hozzátartozómat dúlták hangadásig,
Mert itt a nőiség kára látszik.
Igaz, igaz, ifjúság fitt felfogása,
Férfivágyat ez dönti romlásba,
Pedig miattunk, a nőkért remekelnek,
Világot rombolnak, építenek.
Diktatúrát, demokráciát kevernek,
Hol ilyen, hol olyan áttételben,
Magyarázatot is adnak hozzá rendre,
Hogy a világunk mutasson szebben.
Én pedig nem követem a tendenciát,
Elmaradottan járok leginkább,
A megmutatást is rosszul csinálom meg,
Külső helyett belsőt írok szintnek.
Ez pedig gyalázatos és képmutató,
Mert ez képre vitten elunható.
Hogy miket nem mond az ifjú kritizáló,
Az valójában meggondolandó.
Ezért másból, az álmokból kell indulni,
Amit nem kaptam meg, azt leírni,
Annak lenne képe jól kiszínezhető,
A valóságtól messze eshetőn.
Kikerülhető minden téves történet,
Nem kéne tudni pénztelenséget.
Nem érdekel senkit a valóság maga,
Csak aki leírja az ostoba.
Hát ez gyönyörű ébresztő a szép szinthez,
Elfogadható létbe merítve,
Képezhető akármilyen esetféle,
Sőt, tombolhatna a világbéke.
Hogy nekem ez még nem jutott az eszembe,
Pedig hiányossága ennek teng,
Ráfesthető lenne bármi ellentéte,
A folyamatos életképzetre.
Újévben, új életvitelre váltani,
Az elhanyagolt színt lemondani,
A beletörődöttségből kivirulni,
És rózsaszín álommal indulni.
Próbáljuk csak ki ezt az álomképletet,
Mint tudatlan a vágyott féktelent,
A legszebb vagy valamilyen legfélével,
Csak öntudatos ne legyen kérem!
Gondolom így kezdődhetne seholsincsen,
Hol vannak kiemelkedett szintek,
Szépségben, jóságban, találékonyságban,
Csak tudatból fogyatékossággal.
Azért túlzásokba ne essen senki sem,
Összeilleszteni nehéz mindent.
Mások fölé nőni inkább tudatlanul,
Vezetni pedig majd ártatlanul.
Vagy lehetne az akarat hajtóerő,
Mérceként használt szívet hengerlő.
Viszont rám jött a röhögés most hirtelen,
Mi jelzi, hogy ez sem való nekem.
Bizony sok igazság van a kritikában,
Főként a gyakorlatlan iránnyal,
Pedig újat tanulni sohasem késő,
De ahhoz tényleg festék kell, képző.
És több önuralom a cél érdekében,
És harcolni de nem legyintéssel,
És nem figyelni mások érzékenységét,
Csak hajtani a saját egészért.
Pista a cipész
Sokkal nagyobb teleken volt dolga,
Mikor a csizmámat szívvel megfoltozta.
Anyám küldött el hozzá gyakorta,
Ha lábbeliknek kirepedt az oldala.
Dürkoppjára nagyon jól emlékszem,
Bőrvarrógép volt az fényes feketében.
Kis sámlira mellé leülhettem,
És a javítások gyorsan elkészültek.
Kaptam közben süteményt, gyümölcsöt,
Vagy megszidást, hogy a cipőt így becsülöm.
- Anyád azt hiszi foltra folt jöhet,
Mond meg neki, vegyen újat már ehelyett!
Vett volna szegény, ha lenne miből,
Tudtuk mindketten, hát folton a folt kinőtt.
Pista bátyám a morgolódóska,
Mondás után mindig szépen megfoltozta.
Már tudom, hogy nem szép ez a helyzet,
De emberi kapcsolatért keletkezett.
Gyerekként szívesen mentem oda,
Orromban fészkelődik a nyers bőr szaga.
Kicsit zavart a zsörtölődése,
Nagynéném biztatott ne törődjek vele.
Kedves rokonok voltak mindenképp,
Összenőttünk velük a múltnak fényképén.
Apám is mesélt történeteket,
Mely velük a háború előtt megesett.
Azt hiszem jól viselték egymást el,
Kezet nyújtottak egymás segédletére.
márc.10. Még eszembe jut...
Már nem küldök üdvözletet szeretettel,
Már nem vágyom ott lenni hevülettel,
Már nem fáj annyira az elmúlás ténye,
Már értelmem a valósággal beérte.
Hogy érzelmem mint vélekedik nincs jó szó,
Csak azt tudja, hogy vigasza elhallgatható.
Magyarázat van mindenre értelmes,
Nincs vele bajom, csak érezni keserves.
Belül sírdogálhat csendes bánattal,
Az idő sem törli el mentő lázadással.
Pedig az lenne igazi lélekmentés,
Letagadni szerető kapcsolat létezését.
Elbúcsúzni az élőtől hogyan lehet,
De ha már elment, mit mondhat az ember?
Sehogyan sem jó, lelkem azt súgja fájón,
Csak azt tudom, hogy bírható apám volt.
Kemény és vidám együtt létezett benne,
Érzéseit parancsokkal leplezte.
Abban biztos volt mire nem tart igényt,
De hálásan fogadta, ha megleptük szívét.
Egy pompás butykos örömöt szerzett neki,
Évekig istápolta, és újra kellett tölteni.
Amikor eltört, valódi szívfájdalma lett,
Szerette volna büntetni a rossz gyereket.
Hiába mondtuk, hiszen ez pótolható,
Csak legyintett, neki a régi volt a jó.
Mókás apróságok jutnak az eszembe,
Mintha az életünkbe nehezék nem létezne.
Talán nem is volt, mert nem figyeltünk rá,
Nem nagyítottuk a bolhát elefánttá.
Így volt természetes akkori életünk,
Rengeteg szépség esett ezért meg velünk.
Már le is nyugodott emlékező lelkem,
Visszafordítani az elmúlást nem lehet.
Nem is kell, a jövő akkor nem jöhetne el,
Keressük az izgalmat holnapunk képeiben.
|