Augusztus közepén
Napfényben tündököl a távolság is,
a messzeség csuda jól érzi magát,
lebegésében könnyedség pompázik,
belélegezte tán a fény illatát.
Kitágult horizonton madársereg,
repülésük szemet gyönyörködtető,
csendéleten ámító varázs lehet,
szárnycsapással évszakot átölelő.
Időtlenség tollászkodik látványon,
olyan jó elmélázni nyárnak képén,
felidéz megnyugtató vidámságot,
amelyet mégsem hagyhattam faképnél;
amiként eső tapad szivárványhoz,
úgy bámulom augusztus élményét.
Június
Nyarat kerekített ide
fénylő színeivel
izzón előmelegítve.
Gyönyörű kezdet mindenképp,
fáradók figyelmét
felkeltve jó Napistenként.
Tavaszból a nyárba vezet,
édes lázat jelez
szívdobogtató napszemmel.
Örömét szívesen adja,
jellemébe avat,
ringat lüktetése hangja.
Nyár van, nyár simogat buzgón
üde falra-futót,
távolabb pedig kakukk szól.
Boldogságos pillanatok
űznek el haragot,
ahogy a sóhaj kavarog.
2022. Augusztus 19-én
Villámokat szór az ég szeme;
haragszik tán valakire,
vagy felhőket kerget messzire,
mert elaludni képtelen?!
Majd sírás fojtogatja torkát,
és beleremeg hangorkán,
amikor elered szaporán
könnye az esőcsatornán.
Lelkében nagy vihar tombolhat,
lecsendesedni nem óhajt,
újra és újra elzokogja;
megviselte a forróság!
Szél fújja meg égő küllemét,
hűsítve bőre felszínét,
alábbhagy remegő lüktetés,
nem játszik tovább türelmén.
Nyugalomba bújó messzeség,
a látóhatár szeme szép.
Holnap lehet benne epedés,
jöjjön kicsiny melegedés!
A nyár hangjai
Szellős hangzavar teríti dallamait,
A krú és csivit rendszerint hallatszik.
Távolból érkezik a füttyös boldogság,
És többfajta elégedett zengő rikoltás.
A természet surrogó és éles jelei,
Belemásznak szívünkbe dalt éleszteni.
Elringatnak jóféle érzésekkel minket,
Megnyugtatják elfáradt idegeinket.
Tudatunk nélkülünk is fogja a szépet,
Szereti lelkünk a szárnyaló zenéket.
Bús turbék érkezik lágy húrokon szólva,
Mélységét egy autó dudája túlharsogja.
Itthon vagyok a hetedik mennyországban,
Hol a galambok is fénysugáron hintáznak.
Beröppennek hirtelen elhatározással,
Kergetőznek, bújócskáznak párosával.
Búgásuk a nyár karának jellegzetessége,
Az ember kedélyvilágának kedvtelése.
Aztán a nappal zajai felerősödnek,
Elnyomják fokozatosan a csengő reggelt.
A veréb csiripje közelről szaporázza,
De idővel eltűnik élénk csacsogása.
Megszűnik a varázs, a csevegés elhalkul,
Helyére költözik a mindennapos taktus.
Van ebben mindenféle remek pillanat,
A figyelmes ébredező igazán jól mulat.
Szeretem a reggelt, na és a nappalokat,
Aztán az éjszakát, benne a szép álmokat.
Meg a tavaszt és nyarat, melyek éltetnek,
És a hófehér telet szikrázó lehelettel.
Az ősz színeit, és kavargó szélturbóit,
S a hozzájuk kapcsolódó énekek tudóit.
Szeretni jó, szeretni valóban kedélyes,
Betölti csendes hézagokat nagy erejével.
Sajnálnám az időt fénytelen hangokra,
Inkább legyek prostiként nyilvántartva.
 
Megint rózsa...
Itt szálasodik előttem fenséggel,
A virágok királynője ismerősöm régen.
Már a kultúrház udvarán is csodáltam,
Zöld indákon feslő bársonyos pompákat.
Viruló kedvét gyakran mutogatta,
Az arra járókra mosolygott titokban.
Hol fehér, hol vörös ábrázattal,
Szívta a Nap ízét kábult kitartással.
Szerette az esőt langyos szél után,
Bontogatta szirmait fényes délután.
Olyan egyszerű, és mégis gyönyörű,
Van benne valami földi öntörvényű.
Mintha öröktől létezne erdők társaként,
Mintha figyelné az embert barátjaként.
Mintha erőt sugallna bánat idején,
Mintha dalolna több szólamú refrént.
Hozzám is bejáratos ünnepek táján,
Hogy el ne felejtsem szépséges báját.
Már anyám udvarán is súgott nekem,
Éltető, kedveskedő, boldog üzenetet.
Komoly sziluetted képe nem riasztott,
Tudtam, hogy belsőd békességet hordoz.
Elkísértél eddig változatos utamon,
Úgy hiszem, rád halálomig számíthatok.
Ott voltál viták nyomán engesztelésnek,
Szerelmet vallottál lányságom idejében.
Megdobogtattad kétkedő szívemet,
De most vajon mit ébresztesz bennem.
Egy ilyen merengő, édes-bús versecskét,
Miközben rohanó lelkem lefékeznéd.
Bolond lelkület képes csak ilyesmire,
Hogy kifejezhetetlenségét kifejezze.
Forró érzelem így való korhatárhoz,
Még ezt is megszólják a finnyások.
Nem mintha érdekelne fásult szólamuk,
De maradjon mégis a mi lüktető titkunk.
Enélkül nincs...
Szépség, mely álmokat sző,
S adja a szót, mely elérhető.
Álom, mely pihentet testet,
Hogy a holnapot megérhessed.
Gondolat, melyet varázs kerget,
És kitalálja a boldog percet.
Tudat, mely átváltoztat tervet,
Hogy megvalósíts feladathegyet.
Semmi, ami izgalmasan hangzik,
Csak szófoszlány, mely alig hallik.
Akarat, hogy megmozduljon,
S tetteket színekkel fokozzon.
Olyan nap, amikor fények izzanak,
És angyalok töltik boldogulásodat.
Távolság leküzdhető léptékű,
Melyet áthidalni nagyszerű.
Győzelem a nehézségek talaján,
Mert letaglóz uszító hangorkán.
Helyes út a vándorlás során,
Kettős énünket elnyeli a homály.
Érzelem, mely kiemel a tisztásra,
Hogy szíved bátran nézzen a világra.
Nem kell mindenáron taposni a csendet,
Mert így lehet bírni a nekünk tetsző rendet.
Óda a nyárhoz
Most már látom jellemed színét,
Most fájlalom fényeid ízét.
Ha újra jönnél forró hévvel,
Bízvást bújnék hozzád reménnyel.
Süttetném hasam lángnyelveddel,
Égetném magam lánglelkedben,
Nem tűnnék el árnyék csendjében,
Nem keresnék hűs menedéket.
Színpompás karjaidba futnék,
Lábad elé rózsákat szórnék,
Úgy oltalmaznám kerek képed,
Tükörrel visszatükröznélek.
Szikrázó mivoltod megláthasd,
Gyönyörű szemed kitágíthasd,
Dús érzéseid önthesd vígan,
A világot töményen izzaszd.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés