Osztályozón…

Ötven évvel előbb sem voltunk rosszak,

hiszen most is csapong bennünk gondolat,

visszajöttünk álmaink helyszínére,

emlékezni életes vetítéshez.

Mit láthat a szem, és mit lát a lélek,

vajon egész életnyi különbséget,

vagy a valóság szépségét mutatja,

az eltelt időknek tapasztalata?!

Hitek, álmok, remények időtlenül,

vagy kőkemény lenyomatok legbelül?!

Milyen a sors játéka ráncainkon,

és ellene szívünk mélye mit hordoz?

Beletörődést, talán boldogságot,

esetleg romlatlan csalódottságot,

melyet az életvonal belekarcolt

születésünkkel a létfolyamathoz?!

Küzdelem és hozzá erőnlét rendelt,

hogy megbirkózzunk zajos történettel,

kapott indíttatás a véglegeshez,

de tartunk találkozót a mennyekben.

Majd ott lesz ám igazi beszámoló,

feltűnik egy ismeretlen álmodó,

akit a gondjával hagytunk útközben,

elfeledtük, mert vágyaink túlnőtte.

Nem fáj, ha nem tudjuk mivé lett volna,

jobb vagy rosszabb történéssel befonva.

Amit nem kaphattunk meg álom marad,

vezérlő tudatalatti bódulat.

Érettségi találkozónk lesz

Atyám, a hányadik is következik?!

Tudom, persze hogy sok(,) minden jelzi,

Lélek és test rugalmas volta talán,

Sőt az unokák száma igazán.

Takátsy doktornő, mint gondos fecske,

Kedvesen hívott a régi helyre,

És bár rögtön elindult képzeletem,

Azonnal el nem ígérkezhettem.

Ha fiatalabbak és gondtalanok,

Mint mással nem gondoló kamaszok,

És üdén, frissen rohanó osztálytárs,

Lehetnék bár az idő vonatán.(!)

Túlzottan bölcsek lettünk, attól félek,

Csökken a cinkosság szívverése,

Nagyobb hányad bennünk a szigorúság,

Mint a valamikori léhaság.

Ha hangsúlyunkban a mit nem tudunk több,

Mint a gyerekeket felnevelő,

Mert akad még sok megtanulnivalónk,

Talán az fiatalsággal csapong.

Máskor elhessegetem az ilyen szót,

De versben testet ölthet lenge gond,

Egy pillanatnyi árnyékkép hatása,

Mi nem marad tartósan adásban.

Mert hiszem és remélem életünket,

A mindnyájunkban zajló küzdelmet,

A jó irányért törekvő érzelmet,

Ha az nem is mindig győzedelmes.

Ági biztosan az élet orvosa,

Felesküdött és régtől gondozza,

Bár öt év alatt változhat vélemény,

De róla ezt nem feltételezném.

És még kiről gondolhatnék ilyesmit,

Andi, Lívi, Zsó, meg a fiúk is,

És az összes osztály és kortárs együtt,

Találkozóján életfát becsül.

Mint mennyit eddig és ezek után még,

Erő, energia mihez elég,

Tömény munkálkodásra ötvenen túl,

Vagy némi fesztelenség vele fut?!

Ezek az évek nem azok régóta,

Melyekben álmok vándorolhatnak,

Kavarognának a gondtalanságban,

És ragyoghatna az alkotással.

Emlékek szárnyán…

Ismétlés a tudás anyja,

mindenki így tanította,

hát éltünk ezen tudással,

és összejöttünk vidáman.

Újabb év szaladt el velünk,

bizony mégsem szegte kedvünk.

Öreg idő ballagjon csak,

minket megtalál zajongva.

Nyugdíjasok találkája,

szerencsés órák lázában,

hiszen ajándék minden perc,

amit mosollyal színezett.

Tizennyolc tanuló újráz,

megérinti az ifjúság,

a romlatlan pillanatok

integetnek elragadón.

A múlt beragyog szíveket,

felráz fakuló elméket,

kacéran kacsint a mának,

melyben az elmúlás vágtat.

Még maradjunk kicsit itt lenn,

a földnek teremtett kincsen,

mert az égi osztály várhat,

csillaggal szórt Tejútjával.

Igyekezetünk fogyóban,

bár lelkünk vágyakozóan

a fiatalság képével

vesz örökös elégtételt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés