Augusztus

Könnyeivel jött és huzakodón,

mintha nehéz lenne a belépés,

pedig utat épít csillagokból,

táplálva szerelmesek reményét.

Holnapra kifényezi szemeit,

még ha felhők úsznak is előtte,

pompás ragyogását kiemeli,

ajnározva kényes pihenőket.

Nyári oltalom augusztustól,

lélegző indulat szenvedéllyel,

az élet álmodozva suttogjon;

bizony letörölhet verejtéket,

hogy a perverz keménység pusztuljon,

szeptemberig húzódó hevében.

         Az ősz

Szél dajkálja szürke szervezetét,

Elálmosodó rőt kertészetét,

Amelyben ásó forgat földlabdát,

Bőrét betakarja esőkabát.

Kiterítgeti avarszőnyegét,

Virágairól temető mesél,

Nyarat emlegetve fájdalmasan,

Amikor frissülhettek harmatban.

A fagyban álldogálni sem kedves,

Szirmok lehanyatlanak ernyedten,

Életvidámságot kilehelnek,

A télnek fejet hajtva engednek,

Elhalkuló ködös sóhajokkal,

Enyészet virágot sem tartóztat.

Nyár

Homlokon csókolt a nyár ajka,

lázas érzelmeit átadva,

meg is perzselt tűzszerelmével,

hatása van bűverejének.

Köröttem varázslatosan jár,

belekacsint szemembe lazán,

elszédít remegő sóhaja,

álmodni sem enged boldogan.

Forgolódom csak karjaiban,

az izzasztása hajnalig tart,

akkor csitul a szenvedélye,

és enged elpillednem végre.

Hűs szellőre vágyakozom már,

így lesz természetem csapodár,

érintésével megbizserget,

befonja izgatón idegem.

Kellemes kábulat szívemen,

nem hat rám a józan intelem;

maradjak a nyár sugarában,

ne vessek szelet viharának!

            Tavasz van

A csillagok is fényesebben ragyognak,

bimbókat nyitogat a kikelet,

szép felhők fodrozódnak habosan,

életre keltek a megbúvó vízerek.

Dúsul a földnek zsibongó mindensége,

elkerget álmot bús déli szellő,

szívben a virágok ingerlése

napsugárnak is szemet gyönyörködtető.

Ennyi szépség jön tavaszi indulatból,

áradó érzelmeket korbácsol,

elillant a zord téli nyugalom,

megpezsdül mindenféle életimádó.

Fatörzseken nyújtóznak a repedések,

fűszálakból csörgedez a harmat,

földlyukakból az éhes poszméhek,

tán édes nedűért szimatolnak gyakran.

Megrészegült rovarnépség keresgéli

a kijózanító lét cseppjeit,

és rigók füttyögnek nevetésig,

mert ilyenkor nincs alkalmuk heverészni.

Elkapdossák a bátor korán kelőket,

legyen bár földigiliszta köztük,

csemegézhetnek nagy tehetősen,

a bájos tavasz semmit sem von meg tőlük.

Ibolyakék boldogság a levegőben

keringőzik már felszabadultan,

talán az életnek eredője

teríti ekképpen magát tavaszunkban.

          Tavaszvárón

Pár nap múlva március érkezik el,

ölelése napsugárral lesz fonva,

nyitányát nem akarjuk fékezni sem,

így a fákról, a tél kérgét lebontja.

Ó de szép indulat simogat mindent,

beleremeg az ösztönök csírája,

nevető érzelmeket odavitet,

ahol az élet borul majd virágba.

Kinyílik a boldogság kapuja is,

barkacsokor fénylik a nők kezében,

élednek a mezők sápadt nyulai,

behallatszik vaddisznók csörtetése,

és a tavasz tereli vadludait,

a buzgó fellegekkel összeférve.

              Tél

Apró hószitálásban a természet,

lassan belepi a tájat fehérrel.

Szépséges így is a szertelenségben,

utat enged játszadozó kedvének.

Téli pillanatok a táj ölében,

hóember készül gyermek örömére,

és csökönyös szánkó húzatja magát,

nincs ínyére a cudar teher talán.

Feketerigó fürdik a friss hóba,

szemlátomást élvezi csipogója,

beletörülgeti szalvéta híján,

ebéd utáni boldogságát simán,

hogy aztán röppenjen egyet vidáman,

ha már ilyen szép, hófehér világ van.

          Ősz

Berohant a széllel természete,

Lemosva nyárnak porát kéretlen.

Kihűlni látszik fénylő boldogság,

Szürkeséget öltött a komolyság.

Felhők özönével takarózhat,

Talán melegséget puhatolva,

Vagy fázós magányát leplezgeti,

Így meg hiúságát legyezheti.

Ilyen színben az ősz nem mutatós,

Inkább kedvességet összehúzó,

Kabátot vetet fel a sétához,

Mértéktartó elevenség jár most,

Amihez nem társul a napsugár,

És játszó fényerő sem szalutál.

           Nyár

Forró leheletében dús szenvedély

lüktet a tájnak aranyló mezején,

felpezsdítve állóvizek csendjét,

bebizonyítva tartós szerelmét.

Hűsítő pillanatokat nyújt lázhoz,

a vízben zajló egyoldalú mámor,

naptüzével hevítve gondtalant,

nyaralást köszönt megfoghatatlan.

Elepedni ölelésében nem kell,

csak úszkálni dúsan terített fényben,

könnyedén kalandozva hevében,

mit nyújtani boldogsággal képes.

Ó kedves, érzelmet adó csillagzat,

ragyogással műveled nyári magad,

míg a vihar évszakot szét nem tép

egy átalakuló nap éjjelén.

                Holdjáték

Óriásként pöffeszkedik az égen,
Mórikálja magát szigorú fényével,
Hideg tekintetét ablakból nézem,
S labdának képzelem sűrű sötétségben.

Éjszakai labdajátékot ki űzne,
Kinek lenne kedve ilyen hevületre?
Talán az angyalok bírják ridegségét,
S elfogyasztják szép csendesen kerekségét.

Aztán hintázni támad kedvük fénycsóván,
Vagy meglovagolni a pompás fényparipát.
Egy pötty marad végül hajnali fényben,
Híre sem lesz délelőttre a fénytérképen.

Éjszakának szentjánosbogara viszlát,
Lepihenhetsz nyugodtan, szemünk tisztán lát.
Egy rövidke fordulat, s találkozunk újra,
Halk táncba szólít az éji pásztorfurulya.

Jól van ez így, már a Nap az erősebb,
Csillogó rojtjai súrolják a zord földet.
Egyre merészebben libbennek földközel,
Hogy megsimogassanak játszi gyönyörrel.

Szerelmes közelségben hevül a levegő,
S fordulásokban a tavasz is eljövendő.
Sűrűsödő találkozások módot adnak,
Gyakorolni a melegedő várakozásnak.


            Az ősz

Nem kímél gyenge gyermeket,
Hideg szemmel megérkezett.
Bokám fázik takaratlan,
Nem készültem alkalmasan.

Fagyott szívét ránk leheli,
Öt fokával ledermeszti,
Galléromat felemeli,
Kabátövét bekötteti.

Azért ez túlzás barátom,
Minden melegünk elzárod,
Korai még a didergés,
Szép szeptembernek kezdetén!

Ne kívánd a káromlásunk,
Fogvacogó rázkódásunk,
Komorba hajló mozgásunk,
Hogy búsra deformálódjunk.

Nem feladatod tél kelte,
Amikor nyárhoz húz kedve,
Sok embernek hő kérelme,
Fokozatban megbékélne.

Kóstolóddal megriasztasz,
Felkorbácsolsz szidalmakat,
Pedig a derűs szín szebb szó,
Folyamatban bizakodóbb.

Dacos mivoltod kelletlen,
Kihűlt hangod kellemetlen,
Nem vagy napszagú útitárs,
Kiben megbúvik új varázs.

Kérlek szépen változtassál,
Kényelmünkhöz Napot hagyjál,
Kicsikét még tündököljön,
Köreinkben gyönyörködjön!

       Őszi hangulat

Augusztus végi őszülő levelek,
Egyre többen hangtalan peregnek.
A víz felett halványulnak az árnyak,
Könyörtelenül váltásra várnak.

Elúszik a fény zengő dallama,
Tolakszik az ősz méla fuvallata.
Hiányzik a Nap kedves játéka,
Mellyel kedvünket fénnyel ajnározta.

A szél is élénkül hidegleléssel,
Tépkedi a lombot ina-veszett kéjjel.
Száraz indák törnek reménytelenül,
Sodrodnak az idővel élettelenül.

Pillanat alatt érkezett a bomlás,
Tegnap még csobogott a nyárforrás,
Az éltető víz románcot lehelt,
Hűsítette pirosra sült testeket.

Íme a természet hirtelensége,
Nyári záport nehezen viselt el,
Inkább terített szürke felleget,
Napokra elzárva fénylő kék eget.

Tán kicsi időt kér tollászkodásra,
Szépíteni ősz képét befogadásra,
Hogy mi is megértsük az idő nagy úr,
Bárkibe köthet pókhálót váratlanul.

Ne féljünk az ősztől sem barátaim,
Majd felöltözzük kellően arányaink,
Akinek nem inge nem veszi magára,
Kinek didereg lelke, fusson Nap irányba!
 

         Őszi szavakból

Bár a fény kedvesen integet,
Az ökörnyál nem törődik vele,
Őszi uszállyal biz körbevesz.

Majd szellő lebbenti hajamba,
Megkoszorúz napfényes fonala,
Mégis őszi történet magja.

Felhők is beleszólnak rögtön,
Barna árnyékot gyúrnak a földön,
Csillogást takarnak le gyöngyön.

Nincs már idő kiteljesedni,
Megrövidült óra elveszejti,
Magát ködökkel illegeti.

Őszi elégia színezi,
Harsány zöldet éjjel megcsipdesi,
Szeretné elaltatni megint.

A lüktetés csendesedik kint,
Szobába menekül elcsevegni,
A nyárból maradt emlékeit.

Hová is gondolhatna kedve,
Mikor őszies kabátba rejtve,
Csak boldogabb helyet szeretne.

Minden hiába az óra jár,
Nem enged visszafordulást csalfán,
Legfeljebb ábrándos mélázást.       

      A tavasz öröme

Örömében kibújt a bőréből,
Megszabadult téli hámszövettől,
És langy szellővel fésültet hajat,
Majd gomblyukba aranyesőt varrat.

Napi ötletei hajtást bírnak,
Növesszen még erőt hatványozva,
Mert most jött el a pillanat végre,
Sok kitevővel rakni a képet.

Adni a fénynek hívószavára,
Barangolni vele boldogságban,
Töltögetni a környék érzetét,
Jószagú, valódi zöldfestékkel.

Feketerigó vall az évszaknak,
Füttyös jókedvvel egy bokor alatt,
Közben tollát fényezi csőrével,
Ékesíti magát jövevényhez.

Nárciszok keringőznek vidáman,
A rigó megindító dalára,
Majd tavaszért bomlik fák virága,
Engedve a csábos felhívásnak.

A tavasz öröme fokozódhat,
Társulnak vele minden porzóban,
Minden lüktetésben ágaskodva,
Idő kerül mámoros cicóra.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés