Emberi

Az ember egyszeri és egyedi,

az ujjlenyomata így mutatja,

az élet ekképpen kényezteti,

nincs párja földi paradicsomban.

És mégis keresi párját ahhoz,

mi boldogságba kergeti néha;

a küszködés annyira fárasztó,

hogy feloldandó e lelki tészta.

Gyúrni, keleszteni biz szükséges,

a párosért vágyódó alkalmat,

és jól bekapott egyediséget,

amelyekért nincs kész szabadalma.

Sóhajok kísérik tehát útján,

magány és társas lét keverésben,

készül elűzni árvaság búját,

hogy párosan lehessen reménye.

　Furcsa szerzet gondolatvilággal,

és dús ösztönökkel megjelölve,

hogy leplezni tudja gyarlóságát,

kísérőit gyakorta megöl(el)te.

    Élj a mának…

Abból baj nem lehet,

ha napodat szívedre öleled,

ha így javítod közérzetedet,

jóérzést megleled!

Nap hívását fogadd

kacsintással hozzá áttáncolva,

a borúsnak tűnő körülményből

válts, ma örömétől.

Kivirul a lélek

a gyomorszorító futam véggel,

ha hajtja már vágyak késztetése,

titkos szerelméhez.

Boldogító látvány

tárulhat a könnycseppes szem elé,

amilyennek az álmok kívánják;

édes meglepetés.

 Bölcselkedés

Megszidni szemtől szembe, de szeretni a háttérben,
Olyannak amilyen vagy, ehhez felnőni szép feladat.
Ha erre képes leszel, senki ártalmára nem teszel,
Önmagad becsülését emeled, mert a társad fontos neked.
A nézetkülönbség nem kár, inkább talán ismerethiány,
Akár értelmi, akár érzelmi fokon a negatív számadás.
Váromány és valóság közti helyzet megítélése,
A lemaradás okainak bevallásos kifürkészése.
Mi ad előnyt, mi gátol, ne maradjon ki a szótárból,
Mert rengeteg tévedés célirányos az érdek indításkor.
A festett kép miért olyan amilyen soha nem volt,
És talán még nem is képes bölcseletre ilyen fokon.
Ahhoz el kell érni, át kell élni, be kell térni az úton,
És átrágni, átgondolni, befogadni a megfelelő hangzót.
Nem ítélkezhet olyan egyén hebehurgyán másokról,
Ki nem is látott hasonlót sem a kerek nagy világból.
Bemerészkedtem most kicsiny filozófiával a létbe,
Érzelmeink és felfogásaink vitatott színterére,
Ahol szavaimat elég dús tapasztalat ingerelte,
Bár tanultságom nem ad erre indítékot kihegyezve.
Nyugodtan mondhatsz tehát ellent a félnótásnak,
De támaszd alá véleményed saját papírformáddal.
Vessük össze amit megismertünk különböző síkon,
Mert az az igazi, ha életünkre találunk közös megoldót.
Erőszakot tegyük félre rosszabb időkre jegelve,
És bizonyos előnyöket is nagyon gyorsan felejts el.
Ismertség, hírnév, pénzforrás menjen kicsit talonba,
Úgy induljunk a rengetegből egyenlő adottságokkal.
Tudom nem könnyű elfogadni a kínált remek lehetőséget,
De képzeld el, ha fordítva történne velünk a nagy eset.
Nem kell izgulni, csak tézis, az egész csak filozófia,
Maradok a helyemen, de ezt a változatot is meg kell hallani ma.
Vár engem a gyönyörű valóság szerényebb szinten,
És tudok örülni vele nyugodt, boldogságos szívvel.
Az élet szép, mindenkor vallom e közhelyet bátran,
Könnyű volt nekem, mert a csillagok fölöttem álltak.
Tiszteletem küldöm a békés, reményes világnak!

Megnyugtató sóhaj

Kinyílt lelkem az elmondható formába,

És ez örömöt ad visszatérő csapongásnak.

Bárhová gondolhat a lelki szemlélőn,

Talál kifejezést a nehéz terephez érőn.

Felszakadt sóhaj nyugalma ez az egész,

Olyan lubickoló nyári napfényre érkezés.

Mint a nem várt szerelem betoppanása,

Nem mérlegel, hanem befon édes szabadsággal.

Korlátaiban kitágul a tér képe,

Érzelem és sejtelem indul a reménységgel.

Valamilyen természetes kézfogással,

Súgnak, búgnak, menetelnek együtt boldogságban.

Hagyni kell érni ezt az összetartozást,

Komolyan és nevetve éledő kalandozást,

Hiszen fülük, szemük, szavuk van a szépre,

Kificamított gondolat gyógykezelésére.

Vigyen át zűrös napokon villanó fény,

Ártatlan hajlamával okozzon meglepetést.

Törjön be viseltes lélekbe csak bátran,

Fricskázzon meg keményre növesztett páncélmázat

Hozzon frászt a hűvös változatlanságra!

         Mi juthat még...

Talán néhány vigasztaló szó eszembe juthat,
Lehet hogy közhely, mégis remélem nem untat.
Nem sokan lehetnek kik szeretik a rumlit,
Játékszerül, papírgalacsinnal töltött csúzlit.

Éretlenek teszik így mások dolgába ütve orruk,
Nem véve fáradságot, hogy kicsiszolják tudásuk.
Megelégszenek a féligazság frázisával,
Fantazmagóriákból gyúrt fanatizálással.

Fantasztikus sikert szimatol fantáziájuk,
Faramuci felfogás fokozza farkasétvágyuk.
Fecsegő felszínen feszengnek fullánkjukkal,
Ferdített felhangok folyton felfuvalkodnak.

Fontold meg fércelt firkálás feleselését,
Hányszor találkozhatsz hasonlókkal még.
A ma született bárány sem lesz megfelelő,
Mert többek szemléletében nyerő a gáncsvető.

Kis rakástól nagy rakásig eltart a móka,
Ezt semmilyen rendszerváltás meg nem oldja.
Van aki élvezi a zavarkeltés izgalmait,
Mert jobbkezében elakadtak az idő malmai.

Nem jutott eszébe más egyéb izgatószer,
Vesszőparipáját frászkarikával szerszámozta fel.
Úgysem lesz vége az effajta játéknak soha,
Magyar kaland a nyugalmat nem méltányolja.

Jobb ma egy veréb, mint holnap a túzok,
Főként ha nyakára huzható hurok.
Válságot kezelni több túzokkal lehetne,
De kihaltak, mert iránta nagy volt a kereslet.
Legközelebbre szerezzél be egy sereget,
Amivel a szélsőséget is megetetheted!

Nem lelkesítő célok

Sok fiúnál a házasság,

A nem közeli boldogság,

A mindezekért való spórolás,

Olyan nem lelkesítő megoldás.

A munka sem visz gyönyörrel,

Megélés kötelezője,

Amely szempont öreges tartalom,

Akadály csak minden szárnyaláshoz.

Túl okosak vagy félősek,

Vagy előrelátók rögben,

Amitől úgyis menekülnének,

Ha szűk szorítóba kerülnének.

Ez, így, szomorkás küzdelem,

Hat élettelen ügyletnek,

Hogy mi pezsdítené életesre,

Az egyén vagy köz reményesebbje?!

Kinek a világa remek?

Az inkább a másé lehet.

Akkor pedig a fiúk unottak,

Változtatni is alulkódoltak.

Megbirkózni az élettel,

Bármilyen körülményekben,

Talán személyes okítás folyton,

Irányzandó lélekhajtogató.

Elfogadni könnyebb talán,

A környezet kínálatát,

Mikor nincs kéznél a jobb folytatás,

Ihletet egymásnak így adhat át.

És ha nem is lelkesedve,

Néha másokra figyelve,

Árnyékok fényesedhetnek képen,

Meríteni lehet teljességhez.

Önmagunk kerekségéhez,

Szürkeség átfestésére,

Azért kortársainkra szükség van,

Még sztárokat is üdíthet példa.

        Jön a lány...

Sűrű haja táncol a szélben,
Üres hátizsákkal könnyedén lépdel,
Árnyék sem kíséri a hajnali fényben.

Sírás gyötri lelkét bánattal,
Pedig nyár hinti örömét vidáman,
De neki most nem tetszik a varázslat.

Tudatában lüktet a távolság,
Mellyel messzire indul a boldogság,
Nehéz mondani bármilyen vigasztalást.

A felnőtt élet visszássága,
Könnyűvé tenni boldogtalansággal,
Előbb fizessünk érte nem csekély árban.

Sajna nem tudom a jó megoldást,
Óhaj és sóhaj közti megállapodást,
Mindenki magától kell válaszoljon rá.

Eszembe villan egy régi kép,
De akkor tél volt a kínok idején,
S az a lány is sírdogálva mendegélt.

Két hosszú évet elviselni,
Hogy majd leteltével megbecsülheti,
Elég súlyos pillanat volt neki is.

Ára van a hétköznapnak is,
De remény élteti ifjú alanyait,
Hiszen az idő tényleg rohanva múlik.

Ha nem vigyázunk eltángálhat,
Terített asztalától eltanácsolhat,
Hitét letörheti a mindennapoknak.

Hát ne hagyd magad ledönteni,
Most más irányba kell erősíteni,
És egyszer a friss hajtás is beérik!

Esküdhet ellene körülmény,
Bárki tépheti kipróbált lelkületét,
Már nem veszíti el belső lendületét.

Kérlek fogd fel természetesnek,
Az érzelmet szíved mélyén őrizgesd,
Hogy az ünnepnapokon szépen elővehesd!

A szerelem legyen ajándék,
És színesítsd vele életed egét,
A többit tegyed a munkálkodás mellé!        

           Őszinte hívedtől

Komoly dilemma miatt rágódom,
A kör négyszögesítése lelkesít,
Csak nem tudom, hogy kell hozzáfognom;

Gondolhatod eszem mentét ezért,
De azért mosolyodban jobban bízom,
Megérted a távolban képletét.

Fiatalító álmokkal fürdet,
Az őszülő lélek illetlensége,
Miközben más folyik a kanülben.

Talán tisztulásnak indítványa,
Vagy mégis egy kergült gondolat íve,
Felszárnyaló sóhaj kívánsága.

Való ez ősznek kezdeményében?!
Tudom, magamnak kell járni avarban,
Belemélyedve vagy lengeséggel.

Utóbbit választom mindhalálig,
Akármilyen csúnya vetület lehet,
Titkos indulat vezet barátin.

Mi maradhat végtére is nekünk,
Valamiféle ellenszegülés tán,
Ha idő köre nem négyszögesül?!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés