Beteglátogatásunk képei

Kisebb nővéremmel bátyót látogattunk,

Ki szívműtétjével szemlátomást javul,

Füredi lábalását örömmel vettük,

Ám nemcsak állapotától lett melegünk.

Vonattal indultunk a nem rövid útra,

Száznegyven kilométeres jegy mutatja,

Akadt hát kalandunk többféle helyzetben,

És a tavaszi éghajlat még növelte.

Piroska vonatunk tüze peronra vitt,

Kicsit visszaöltöztünk ezért odakinn,

Így a panoráma jobban kinyílt nekünk,

És a tájat beszédesen szemlélhettük.

Sajnos lerobbant állomások érkeztek,

Csak kevés üdítő kivétel kérkedett,

Ettől hüledeztünk és értetlenkedtünk,

Talán fájt hogy az enyészet lépdel felül.

Az átalakulás képei nem szépek,

Mert inkább mosolytalan megrepedések,

Ablaktörések nyomai integettek,

Mint gazdátlan és rongyos számkivetettek.

Kiscsikós pillanatok hoztak vissza színt,

Életes ficánkolás mozgatta a sínt,

A lovagolás jótékonysága mesélt,

Ritmusról, tartásról adott jó véleményt.

Átszállni persze kellett ekkora távon,

És ívelni a tóval vonatozásból,

És attól a lélek és szem álmélkodott,

Mert a lombtalan táj úgy kitárulkozott.

Összeért víz és ég a távoli képen,

Összenőttek a csodálkozó szívével,

Olyan napfényes látomás tűnt fel bizony,

Nem bírtuk nem látni a szűzies lobot.

Januári dermedtség helyén tavaszpír,

Megindító látvány mit madárdal hasít,

Inkább rigóhangzó és nem varjúsirám,

Élményszámként röppent fülbe kismuzsikás.

Mi is kivirultunk így az összhatástól,

És a hozzáillő vasútállomástól,

Az ismeretlenhez társult megnyugvásban,

Majdnem szerelem bujkált, nemcsak csodálat.

Jólesett az ottlét és a segítő szó,

Mit a honi időshölgy igézőn adott.

Irányítása és dicsszava helyén volt,

Elhittük neki mit lakhelyére mondott.

Ennél szebb térség délen sincs, állította,

Lehet nem túlzott a lokálpatrióta.

A nyári nyüzsgés nem takart el képeket,

És mi is szépnek láttuk városrészletet.

A tó felé tartottunk dombról lefelé,

Ott rehabilitál testvért jó intézmény.

Kerek templom, öreg lak vagy kerekes kút,

Mi utunkat szegélyezőn előfordult.

Mind-mind tetszetős, kellemes városfestők,

Régi és új házak együtt, jól megférőn.

Persze bátyánk volt a legeknek csodája,

Hitében, színében, erejében látva.

Majdnem versenykész a háromhete műtött,

Mellkasa gyönyörűn dagad és felfűtött,

Még a lábat kell lépcsőkhöz is szoktatni,

De örömünkhöz képes volt sétát adni.

Körbejáratta velünk a klassz gyógyhelyet,

Megcsodáltatta tisztaságát módfelett,

És a tóranéző kilátás hatása,

Mintha békét, boldogságot ajánlana.

Kiránduláson éreztük magunkat ott,

Aztán egyre otthonosabbra mutatott,

Amitől erősödhet a szív nézete,

Élményben is gazdagon dús történettel.

Alig kívántunk visszafordulni onnan,

De az otthonhagyott fiúkra gondolva,

És biztonságban, erőben tudva ezt itt,

Mégis megindultunk utazáshoz megint.

Sötétedésben a táj szépsége nincs is,

Madárdal és napfényes képe hiányzik,

Idegenbe fordul a látott barátság,

Hiszen az elmenőkre újabb kaland vár.

Ismeretlenek lesznek az állomások,

Főként a sötét, kietlen tákolmányok,

Ahol hang sem jelzi az érkezés pontját,

És pusztaságnak hat némely megállónál.

Nem szálltunk le bizony egy ilyen térfélen,

Hol kalauz sem biztatott érkezésre.

Lekéstük azonnal a gyors csatlakozást,

És két órát vesztettünk meg a nagy csodát.

Az oda út frappáns elégedettsége,

Visszaváltozott télies keménységbe,

Sötétségbe öltözött helységek sora,

Mint kívül tágasabb invitáló forma.

Bezárt várótermek utasítanak el,

Csak semmi jókedvet utazó páciens!

Azért mi maradtunk a remény oldalán,

És ilyen kalandra mégis vállalkoznánk.

Pedig az otthonunk biztos buszjárata,

Az csúfolt meg legjobban azon éjszaka.

Nővérem többször körbejárta a táblát,

Melytől indult volna járatból egy talán.

De egy sem mutatott hajlandóságot ott,

Nem akart hinni a szemének valahogy.

Egy fiatalember nyújtott segédkezet,

Jelezte, hogy hazáig minket elvitet.

A kis aranyosért jöttek ki furgonnal,

És beinvitált bennünket bizalommal.

Na ezért érdemes volt lekésni bármit,

Visszaadta hitünket, kedvünket játszin!

Egy osztálytársamat juttatta eszembe,

Lehet nem is a külsőséges jegyekkel,

Harmincöt évvel előbbi karakterben,

Mintha már találkoztam volna ilyennel.

Istenem a fiatalság édes hangja,

Mindent helyrehoz, olyan elronthatatlan.

Mese, mese, mese volt talán az egész,

Mint egy valóságos tavaszi ébredés.

Rokoni képek másképp

Fiatal özvegy nagymama helyzetben,

Ám kismamaként lépkedni kénytelen.

Kicsit még tanácstalan bánatával,

De belemélyedés nincs nappalában.

Már nem engedhet meg ilyet magának,

Csak néha szakad fel a csúnya bánat.

Gondoskodást igényel három árva,

Akiket hátrahagyott megölt lánya.

Vejének megbocsátást nem bír adni,

Bár a gyerekek miatt nem vitatni,

Csak tőle távol maradni lehetne,

De időnként még ez is lehetetlen.

A gyilkos vej szülei láthatáskor,

Már a temetőbe viszik apához,

A három árva apróságot bizony,

Így a lelkük kavaroghat olyankor.

Az apához, ki megölte az anyát,

Aztán magát, számukra kész zaklatás.

Mese helyett valódi álmatlanság,

Viselkedésbeli zavarokba ránt.

Sok jó élmény javíthat majd lelkükben,

És biztonságot adhat életüknek.

A kismamás nagymama velük gondol,

És családi akarattal ügyoldó.

Hogy fárasztó és mégis szép feladat,

Azt talán egyikünk sem vitathatja.

Kényszerűségből lehet egészen más,

Pár év múlva derűsebb gyerekek már.

Sport és játékok ragadják el őket,

És talán a segítő felnőtteket.

Mindnyájuknak legyen ereje ehhez,

Ha már a sors nem volt egyszer oly kegyes.

Ha már elengedte szörnyű hajlamát,

És védelem nélkül hagyta az anyát.

A gyerekek kapjanak erősítést,

Biztonságot és lehetőségi részt.

Tompítani lehet a kín éleit,

De teljes törlésre lehetőség nincs,

Csak elsimítgatni lelkük görcseit,

És halványítani a kegyetlen színt.

márc.10.    Még eszembe jut...

Már nem küldök üdvözletet szeretettel,
Már nem vágyom ott lenni hevülettel,
Már nem fáj annyira az elmúlás ténye,
Már értelmem a valósággal beérte.

Hogy érzelmem mint vélekedik nincs jó szó,
Csak azt tudja, hogy vigasza elhallgatható.
Magyarázat van mindenre értelmes,
Nincs vele bajom, csak érezni keserves.

Belül sírdogálhat csendes bánattal,
Az idő sem törli el mentő lázadással.
Pedig az lenne igazi lélekmentés,
Letagadni szerető kapcsolat létezését.

Elbúcsúzni az élőtől hogyan lehet,
De ha már elment, mit mondhat az ember?
Sehogyan sem jó, lelkem azt súgja fájón,
Csak azt tudom, hogy bírható apám volt.

Kemény és vidám együtt létezett benne,
Érzéseit parancsokkal leplezte.
Abban biztos volt mire nem tart igényt,
De hálásan fogadta, ha megleptük szívét.

Egy pompás butykos örömöt szerzett neki,
Évekig istápolta, és újra kellett tölteni.
Amikor eltört, valódi szívfájdalma lett,
Szerette volna büntetni a rossz gyereket.

Hiába mondtuk, hiszen ez pótolható,
Csak legyintett, neki a régi volt a jó.
Mókás apróságok jutnak az eszembe,
Mintha az életünkbe nehezék nem létezne.

Talán nem is volt, mert nem figyeltünk rá,
Nem nagyítottuk a bolhát elefánttá.
Így volt természetes akkori életünk,
Rengeteg szépség esett ezért meg velünk.

Már le is nyugodott emlékező lelkem,
Visszafordítani az elmúlást nem lehet.
Nem is kell, a jövő akkor nem jöhetne el,
Keressük az izgalmat holnapunk képeiben.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés