Egyedül

Már nem hagyom magára lelkemet,

az egyedüllét furcsán esztelen,

beláthatatlan utakon bolyong,

és érthetetlen tűzben toporog.

Jobb a társas üdvrivalgás nekem,

mint néma, boldogtalan átellen;

mégis kedvesebb a szívdobogás,

amikor valaki úgy megbabonáz,

hogy elragadja lelkem hirtelen,

mint varázsütésszerű figyelem.

Vele tartani jóleső érzés,

vigyen bármerre fényerősségén,

vagy eszelős irányultságával

a megszerethető munkássága.

Már nem hagyom magára lelkemet,

sőt, hozzáteszem lelkesedésem,

és mint rajongó gyűlik köréje,

boldogságra beváltani mindezt,

mégiscsak fontosabb a léleknek,

az örömök bármilyen keltezése.

 Meghaladó…

Az erőimet úgy haladja meg,

hogy ez lelkiségemet gyengíti,

vagy fordítva zajlik agyamban le,

ezt bizony nem tudom meg,- leírni.

Csecsemőképességekkel élhet,

testében kicsit fejlettebbé vált,

a fiúnk ilyen képtelenféle,

szívszorító személye négykézláb

halad a földön esetlenséggel,

harmincévnyi reménytelen bénán.

Időnként tudom feledni mindezt,

ha erőteljes érzetem éltet,

ám lelkem jajonghat kicsinyesen,

amikor nincs erős menedéke.

A költészethez…

Hozzátenni valamit mindig lehet,

Talán az idő hozta színképeket,

Tisztelettel vagy ellenfény alatt,

Valósan vagy képzeletnyalábbal.

Napján a komoly tartam nyomatékos,

De játékosságra szintén hajlékony,

Felszabadult fantázia csapong,

Vidámságban oldja rímfaragót.

Attól függőn, mit kever az életmű,

Milyen lelkület enged vagy tép bennünk,

Érzelmet, értelmet vagy szavakat,

Netán nagy hatásvadász vénával.

Néha akarva, olykor véletlenül,

Hangozhat el sok szó önkéntelenül,

Kódolt vagy egyenes fogalomban,

Egyszerre költészetre hangoltan.

Emlékezet kiált hirtelen felém,

Megrohamoz kiváltságos emlékkép,

Szivárványos indulat kioldja,

És küldi máris kedves iramban.

Volt, van, lesz történet emelt érzésben,

Kicsivel több, mint köznap rendezvénnyel,

Kifejezni a költészet kedvén,

Az idővel dacoló eredményt.

Nyomunkat jó vagy rossz pillanat vájta,

Azért e kapcsolat lét kívánsága,

Amelyben életfánkkal működünk,

Vele hajtunk, érte töltekezünk.

Bizony a természet része az ember,

És benne bolyong elég tevékenyen,

Időnként elmereng körforgásán,

Lelombozódhat röpte múlásán.

Röghöz alakult felfogással halad,

De nem tehet mást életes sóhajjal.

Kereshet értelmet bármiképpen,

Költészettől távoli eszmékben.

Lehet létezni simogatásán túl,

De szerintem színe magával húz,

És olyankor vele menni öröm,

Én ilyenkor benne elidőzöm.

Szenvedélyem belesimulhat szépen,

Letűnt sikongató vagy riadt részem,

Hosszú harag meg sosem volt velem,

Pedig felkorbácsolni jó lenne.

Hogy lélekben ellentmondjak magamnak,

Mert minek a bizalmi, nyugalmas nap,

Amelyben csak a tettenérés néz,

Még nem is másra elégtételért.

Képzelet visz tovább…

Kis költészet minden szép szó nekem,

Vagy már hajlandósága kielégítene,

Törekvése a nem bántó kifejezésnek,

Amelyben majdnem csendes szó feszeng.

Nem hallgatag vagy hazug felelet,

A szokásmódnak tetsző gyakorlat rendjében,

Inkább vele érző indulatban csapongva,

És mégsem értetlenig hajszoltan.

Hogy unalmas a szépségnek hangja,

Látványa viszont a szemléletnek megadja,

Ezért előnyösebb a kapcsolat szemében,

Nem vesződtet holmi képzelgéssel.

Meglátni könnyebb, mint elmondani,

A szem tán befogadóbb költészetileg is,

De visszaadni formáit lelkesedéssel,

Jól jön a képzelet segítsége.

Vagy éppen fordítva zajlik le ez,

Adott a nyelv és vele igazodik képre,

Minden színes álom vagy valóság élménye,

Vagy csak a hangzó rajong készséggel?!

Képből készül szókapcsolat talán,

Vagy életszükség rajzolja a megszólalást?!

Melyiknek készlete tágíthat átélésen,

Az festet minket ahányfélében.

Túl a költészeten

Van az életnek lírátlan folyama,

Ritmuson kívül zajló valójával,

És mégis valami zenghet ütemet,

Szívhez szólóan, hites csendüléssel.

Kell hozzá ezek szerint dalféleség,

Hordozhatja mindenfajta cselekvés,

A lényünkben mélyen búvó fényekkel,

Erőt ad akaratlan is létünknek.

A kedvvel végzett földi teendőkben,

Rejtett szükséglet hív elő tevőket,

Megoldáshoz tartozó hevüléssel,

És alkotásnak való lendületben.

Fizika és biológia együtt,

Meg léleknyi akarat hozzáfeszül,

És érzelmet tesz mellé hangadóként,

Hogy sírás vagy öröm rákapaszkodjék.

Mozgatórugói a rideg ténynek,

Látásnak dúsított végeredményhez,

Hogy meg ne szeppenjen rossz feladattól,

A földre termett gyengécske halandó.

Gyengesége ellen ágáló tettes,

Amivel bizonyít hasznos életet.

Majdan lírai hangulat feloldja,

És merev alkatát sutba bedobja.

Meglazítja látomását boldogan,

Költészet bukkan szemébe csacsogva,

A természet puha ölelésében,

Most feledhető annak keménysége.

A fenn és lenn köznapi aktusai,

Költészetben előtti, vagy utáni,

Egy életre kiállított esethez,

Adódhatnak mindenféle szerelmek.

  Nincs jogom...

Nincs jogom megbántani mást,
Bármily nehéz a hallgatás.
Üssön bár ezret rám a sors,
Viseljem, ha így osztatott.

Nincs jogom háborgatni senkit,
Vagy érdemtelenül ingerelni.
Átgondolatlanul hírbe hozni,
Neve mellé strigulát róni.

Nincs jogom ítéletet mondani,
Ha előttem meg is teszi valaki.
Felrúghatok minden szabályt,
Ha felelősség rám visszaszáll.

Nincs jogom zavarni a nyugalmat,
Mit oly sokan csendben megtartottak.
Vállalva elmaradt méltóságot,
S hozzáadódó arctalanságot.

Nincs jogom számonkérni a kortól,
Amit a jövőben mindig bepótol.
Amit ma nem adhat meg magától,
Holnap majd rendezi az adósságot.

Nincs jogom siettetni az időt,
Hogy nyújtson nekem megfelelőt.
Amikor közös számlánk javítja,
S heves türelmetlenséged kioltja.

Nincs jogom a szépet elhallgatni,
Ha a kritikát is megérti valaki.
Nincs jogom a számat befogni,
Ha tudok vele görcsöt oldani.

Nincs jogom adni a kis ártatlant,
Ha bűnös gondolatot kifaragtam.
Nincs jogom védeni az ártatlant,
Ha előtte vérbe mártogattam.

Nincs jogom készületlennek lenni,
Mert tagadnám, mit elértünk eddig.
Neked sincs jogod fellélegezni,
Ha ismereted fényed nem emeli.

Nincs jogunk feldúlni a békét,
Sem most, sem máskor a pénzért.
Olyan tőke nincs is a világon,
Mely békétlenségben navigáljon.

         Bagatell

Nem számít az adott szó,
Nem fontos a mennyiség,
Nem érdekel mi a jó,
Nem dob fel a minőség.

Nem számít az életed,
Nem fontos mi lesz veled,
Nem érdekel éneked,
Nem dob fel, reménytelen.

Apróságok tengere,
Agyam zúgát tölti be,
Hová lesz az óceán,
Nyakamba zúdul talán?

Nem számít a víznek árja,
Nem fontos mit hord magával,
Nem érdekel a zokszó,
Nem dob fel halk zeneszó.

Nem számíthatsz barátodra,
Nem fontos a barátság ma,
Nem érdekelsz engemet,
Nem dob fel a szöveged.

Nem hallgatom mondókádat,
Nem fogadom forró vágyad,
Mert az enyém különb legény,
Jéghegy csúcsán eléldegél.

A forróság olvasztaná,
Apróságod betakarná,
Bagatell a napi imád,
Sokallom mit szíved kíván.
Itt a vége, tűnj el szépen!

             Tűnődés

Kérdőjelek özöne tölti be gondolatvilágom,
Választ persze évek múlásával sem találok.
Ennek ellenére tenni kell az adott feladatot,
Mert hitem szerint, így a felszínen megmaradok.

Elvégzett teendőimet a napok teszik valóssá,
A benne zajló eseményektől válik boldoggá,
Ha rosszul állok hozzá, akkor boldogtalanná,
De mindenképpen nehezen hordható kolonccá.

Jobban szeretem a könnyed gondolatot, életet,
Hát próbálom ezen a szinten tartani szívemet.
Elcsábíthatóságom most is megvan a nevetésre,
Akkor is, ha rám ömlik az élet fojtó nehezéke.

Bátor vagyok, vagy inkább bárgyúság jellemez,
Ezen gondolkozni botorság a munka mellett.
Felszabadultan odafigyelek sok kis apróságra,
Megelőzendőn, a váratlanul felbukkanó látomásra.

Lebeszélem magam a fortyogó indulatokról,
Melyek összezavarnák szunnyadó lelkiállapotom.
Nem alszik meg számban mégsem a reggeli tej,
Mert kihegyezett fülem környezetére odafigyel.

Látja, hogy mindenki vágyik a reményteli szóra,
És libikókáz, gyakran erőn felül, hogy azt megóvja.
Boszorkányos fegyverével legyőzi a bántót,
Menti a mentendő, csodálatosan ébredő világot.
Vivát világ!

               Kerek mese

Emese elment remek helyekre,
Szerepnek vette heves terveket,
Melyek lettek emberre tervezettek,
Elesettek zene mellett ellehessenek.

Kedves tettek mentettek embereket,
Egyenes elme engedett egyenlegeket,
Eszme ezzel szentelt egeknek egyletet,
Egyre emelkedettebb heveny sereget.

Hetes lett Emese egyetlen ereje,
Egyszerre termelt ezer egyveleget,
Egyetemleges szervezet vezette,
Egyenletesen egyeztetett egyedekhez.

Egyedem-begyedem nem szerepelt semerre,
Nem lett efemer ezen becses cselekedet,
Egeket rengetett Emese szerelmes kedve,
Embereknek szellemes, segedelmes sejtje.

Nem selejtes, nem sebes, nem rendszertelen,
De szertelen szeretettel szerkeszt verseket.
Szerencse elemek megjelentek fesztelennek,
Fenegyerekek nem feszengtek, nem fenekeltek.

Helyretettek rengeteg lenge rendszereket,
Melyeket nemtelen kezek veszedelmesen megvezettek.
Szemenszedett szemtelen szemetes szennyez,
Semlegesen tettes tetemes emberseregeket.

Ne feleselj felkent fekete bennfentesekkel,
Helyezd lelked eleven, fejlett egyedekhez.
Ezek teneked tervet eszelnek tele csellel,
De szemtelenek eleve nem lesznek eredethez.

.     Bukfenc

Tested meghajol örömmel,

Tarkód érintkezik földdel,

Összegömbölyödsz labdává,

Ringatódzol fel s alá.

Hinta-palinta gerincen,

Visszabillensz nehézkesen.

Levegő után kapaszkodsz,

Felegyenesedsz némelykor.

Testedzési folyamatot,

Ugrálással kilazítod.

Megmozgatod tested-lelked,

Erőnléted erősíted.

Ismétléssel próbálkozol,

Fejed földig lehajthatod.

Tested mozdul önkéntelen,

Gurulóba leengeded.

Csináld többször megszokhatod,

Később álmodban is tudod.

Nem fárasztja többé tested,

Még a végén megszereted.

Elhiszed már barátom tán,

A fapados nem csak hátrány,

Birkózásnál inkább előny,

Kiegyenlíti az erőd.

Esélyegyenlőség nélkül,

Könnyű fölény föléd épül.

Pláne pénzzel megfejelve,

S lábad alól szőnyeg véve.

Állj fel akkor fejtetőre,

Mutasd meg, hogy be van nőve!

Beszélhetnek kéket, zöldet,

Nem rengetik meg a földet.

Ne hagyd magad lefejelni,

Testedzésed sem engedi!

Körülmények változhatnak,

Amikor majd befogadtak!

Tarts ki! Csókollak!

Veled vagyok!

Talán az Isten is!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés