Öntudatlan boldogság

Melitta világa egyszerűnek és színtelennek tűnt ránézésre. Nem volt benne izgató társaság sem és nagy-ívű kilátás sem. Szüleivel maradt a taniskola elvégzése után, testvérei saját útjukat járták már. Két bátyja városiasodott, nővérét feleségül vette a kollégája és albérletbe mentek, szintén a városba. Neki is a város adott munkát, de nem vágyott odaköltözni. Jól érezte magát falun. Szeretett a szüleivel lenni, szerette a kertet, még a bejárás sem hozta ki sodrából. Nem fárasztotta el különösebben még a három műszak sem. Húszévesen jut energia az élethez. Ugyan a felnőttek világába sorolták, de ő nem akart olyan komoly lenni, mint egy vakbélgyulladás. Álmodozó típus volt, szerelemvágyással, de nem szexuális indíttatásból. Olyan, könyvekben olvasott örökszerelemre vágyott. Erősebb volt a lélek szenvedélye, mint a test ösztöne Melittánál. Kicsit el volt maradva kortársaitól a testi örömök gyakorlásában is. Nem volt eddig igazán szerelmese senkinek, bár kollégái néha bepróbálkoztak nála, de valahogy nem érintette meg a nagyérzés. Egyszer aztán váratlanul lobbant a láng. Rokonok csalták át a szomszéd faluba, az augusztusi búcsúba. Az egész nap vidáman telt és az esti bálba is jókedvűen érkeztek. Táncoltató zene invitálta a társaságot mozgásra. Melittát megforgatva vitte táncba rokona, ahol egyre jobban belemelegedtek a különböző táncokba, a keringőtől a foxtrottig, a rock and rolltól a twistig járták lelkesen. Egyszer, ahogy kifordította lendülettel rokona, összekoccantak egy másik párral. Éppen elnézést akart kérni, hogy nem volt szándékos a lábtaposás, amikor a saját falujából való fiú nevetett az arcába, és szólt:

-         Ezért most büntetésből velem folytatod. – és már el is ragadta rokonától.

-         Te meg hogy kerülsz ide a lábam alá Géza? – közben intett rokonának is, hogy ismerős ez a srác, nem kell aggódni.

-         Na vajon hogyan? Busszal. – vigyorgott tovább a lányra.

-         Mindenre gondoltam volna, de arra nem, hogy veled itt találkozni fogok.

-         Arra én sem, de nagyon örülök neked. Olyan régen láttalak, és alig ismerek rád. Ki vagy pirulva, mosolyog minden porcikád, máris beléd estem.

-         Géza ne bomolj! – nevetgélve keringőzött a fiú karján.

-         Miért ne? Szabad vagyok, szerintem te is…- nézett kicsit kérdőn, kicsit várakozva, de kívánva, hogy igaz legyen a lányra is. – Erősíts meg, kérlek!

Melitta huncutkodott pár forgásig, nagyon tetszett neki Géza könyörgő arckifejezése, aztán:

-         Legyen a kedved szerint! – engedékennyé változott. Csodálkozott is magán később, de ott elragadta valami örömféleség.

-         Akkor most ostromolni foglak, sőt, talán meg is csókolnálak.

-         Azzal kicsit várjunk még! Most táncolni jöttem ide. – hárította a rohamot Melitta.

-         Tánc közben nagyon jól lehet csókolózni. – erősködött Géza, de csak szavakkal, és nem komolyan

-         Tééényleg??? Talán majd máskor kipróbálom, de most nem. – zárta le a témát Melitta. – Meddig maradsz a bálban?

-         Amíg igent nem mondasz a vágyamnak. – játszott tovább a fiú.

-         Akkor lehet, hogy itt változol kővé?

-         Ennyire szívtelen lennél hozzám?

-         Nem vagy te béka, akit a csók ment meg a csúfságtól. – nevetett a leányzó.

-         Honnan tudod? Lehet, hogy az életemet mented meg egy csókkal.

-         Az elátkozott királyfi betévedt a falusi mulatságba és megtalálta élete megmentőjét, és rögtön feleségül vette, és azóta is boldogan élnek…

-         Na ugye? Kár lenne ezt a szép mesét összekuszálni, ha ilyen szépen folytatódhat.

Szünet következett a zenében, és ők egy pillanatig összeölelkezve maradtak a tömegben. Melitta hozzásimult Gézához dobogó szívvel, kipirult arccal, aki leheletfinoman ajkához ért szájával. Egy forró sóhajtásnyi találkozásuk volt. A lánynak mégsem volt ellenére, sőt testében valami édes mocorgás vette kezdetét. Szinte sajnálta, hogy nem volt engedékeny, de már menni kellett pihenőzni a többiekkel együtt.

-         Iszol velem valami hűsítőt? – kérdezte Géza és a lány kezét nem engedte el.

-         Igen, jól fog esni egy kis frissítő. – hagyta magát kézen-fogva vezetni.

A vendéglő egyik sarkában találtak ülőhelyet is, ahol italukat kortyolgathatták és folytathatták szóbeli játékukat.

-         Igazán csak most vettem észre, hogy milyen nekem való királylány vagy. – mondta Géza hódítóan, lágy mosollyal, csillogó szemekkel nézve Melittát.

-         Teljesen meg vagyok figyelve, és lassan meg sem lepődöm rajtad. Mi történt a szívedben? – a lány komoly maradt és farkasszemet nézett Gézával, válaszra várva.

-         Beléd habarodni látszom.

-         És a Marikát hová tennéd addig a szívedben?

-         Már nincs benne jövőkép, vagy álomkép formájában sem.

-         Semmi terved nincs vele?

-         Teljesen komolyan mondom, hogy nem mozgat meg bennem érzelmi húrokat.

-         Szinte hihetetlen amit mondasz. Annyi év után így fejezni be egy szerelmet?

      -    Még nem találkoztál szakítással?

      -    De, persze, csak ti ketten olyan álom-párnak tűntetek. – Melitta töprengőn beszélt.

      -    Hidd el nyugodtan, hogy vége.

      -    Tényleg, most hogy mondod, láttam kézen-fogva egy fiúval a városban.

      -    Legalább a saját szemeddel is meggyőződhettél róla! – Géza is komoly volt.

      -    Nem gondoltam semmi ilyesmire akkor, valahogy nem jutott el a tudatomig.

      -    Vége egészen, hidd el bátran!

      -    És a barátnője nem akart megvigasztalni? Mintha mentél volna vele valahová.

      -    Csak hivatalos ügyintézés miatt mentünk együtt. Nem az esetem, olyan hebehurgya.

      -    Inkább vidámnak mondanám. – Melitta ismerte a lányokat, hiszen néptáncolt velük.

      -    Jó, legyen akármilyen, de nekem feleségnek nem kellene és kész.

      -    Miért? Te most bennem feleséget fedeztél fel?

      -    Dehogy is. – mosolygott kedvesen a lányra, aki meglepődött ezen. – Benned a királylányt látom, aki felforrósította testemet, lelkemet. Aki felélesztette vágyaimat, akivel még a csúnya is szépnek tűnik. – lassan közelített a csodálkozó Melitta arcához és két tenyerébe fogva azt, forró vággyal megcsókolta. Melitta nem ellenkezett tovább, hagyta, hogy a vágy benne is vérkeringést forraljon. Odaadóan csókolt, nem törődve a környezettel.

Íme a szerelem betörte szívét, lelkét, és közeledett a testéhez. Melitta kicsit szorongott, mert érezte, hogy előbb- utóbb a testi kapcsolatot is meg kell engednie, bár ő azt még nem siettette volna. Igaz, ágyékában is beindul a vágyakozás minden tüzes csókolózás, és összeölelkezés következményeként. Viszont az önuralmat lehet gyakorolni közben. De vajon meddig? És vajon minek, ha már szinte a kezét is megkérte Géza, és el is lehet hinni neki, annyira beindult feléje. Éppen csak meg nem eszi, akár mások előtt is nyilvánvalóvá teszi közös jövőjüket. Akkor pedig nem fogja szülei ósdi óvatoskodását többé figyelembe venni. Legközelebb, ha biztonságosnak véli a helyet és helyzetet, hát hagyni fogja Gézának a teljesülést. Akár korai, akár sem, ezek a szempontok többé nem számítanak neki sem. Itt van mindjárt a karácsony és Gézának ő lesz az ajándék. Ezt határozta, és már nem is gondolja meg magát. Augusztus óta ez már úgyis szinte egyértelmű volt. Már akkor hagynia kellett volna magát. Minden kortársa régen túlvan ezen a régimódi nászéjszakás első szeretkezésen. Bárcsak itt lenne Géza, azonnal a karjaiba omlana. Felajzott gondolataiból kopogás zökkentette ki:

-         Szabad.

-         Szevasz édes! – Géza volt a belépő

      -    Ezt a megérzést! Pont rád gondoltam, hogy bárcsak itt lennél, erre te itt, mint a mesében. – Ugrott a nyakába szerelmének és csókolta forrón, merengése folytatásaként.

Géza átnyalábolta kedvesét és vitte annak szobájába. Talán megsejtette a lány adakozó vágyát, ezért sűrű, lágy simogatással fokozta annak indulatát. Amikor ágyához érkeztek, Melitta önként vette le pulóverét, ami alatt most csupasz mellei ágaskodtak.

      -    Óóó! – hajolt a félgömb formájú rózsaszín keblekre Géza. – A szüleid?

      -    Elmentek a vásárba. – nyögte gyönyörrel Melitta, mintha a kéj beszélne belőle.

Mindketten tudták, hogy testük pillanata ez, amelyből beteljesülés lesz. Géza ezért elindult szájával lefelé. A köldöknél elidőzött, nyelvével körbe- körbejárt, ám keze vette le a lány nadrágját, aztán bizony a szép bugyiját is. Ott feküdt mezítelenül, kipirult arccal, és kicsit mégis reszketve.

      -    Fázol? – susogta Géza

      -    Igen…vagy nem…nem tudom. – alig hallhatóan válaszolt.

Géza fölé feküdt, de nem nehezedett Melittára, hanem melengette finoman. Föl- lecsúszott dörzsölgetve a lány testét. Megkeményedett nemi szervét is oda- odadörzsölgette Melitta lába közé, aki lassacskán felmelegedve nyitotta egyre szélesebbre lábait, hogy ágyékához hozzáférjen szerelmese. Melitta tapasztalatlan és bátortalan volt egyszerre, ezért hagyta szerelmének a kedvének való folyamatot. Géza pedig felemelte a lány egyik lábát a vállához, aztán a másikat is, és lassan kinyitva kezeivel a nagyajkakat, bevezette megmerevedett nemiségét a lihegő lány vágyakozó ölébe. Felszisszent egy pillanatra Melitta, de aztán egy újabb behatoló löketnél ráfonódott kedvese mellére. Gyönyörűséges vákuum keletkezett közöttük. Vágyuk zakatolt, véget nem érő ölelkezés vette kezdetét. Melitta teste tűzben égett, ahogy Géza bánt vele, teljesen elélveztek mindketten az első közösülésükben. Ezen csak Géza lepődött meg, és azon pláne, hogy Melitta kicsiny vért hagyott maga alatt:

       -   Szűz voltál?

       -   Baj ez? – nézett ijedten a lány Gézára.

       -   Úgy látom, már nem.

       -   Nekem gyönyörűséges volt ahhoz képest, amire gondoltam. – nyugodott meg Melitta.

Boldogságos érzések szaladgáltak bennük. Csak lassan csendesedett testük, lelkük pedig inkább hangoskodni szeretett volna.

Géza csak hazafelé fogta fel, hogy ez a lány neki tartogatta magát. A harmadik szűz, akit magáévá tehetett, és akit bizony feleségül fog venni. Az első eldobta, elárulta szerelmüket. Most már tényleg nem fáj miatta semmilye sem. Melitta egészen kigyógyította abból a megrázkódtatásból, mert az volt, nagy- nagy csalódás. Ott augusztusban, kicsit még össze volt zavarodva, de jól palástolta, vagy inkább jól döntött Melitta mellett, egészen véletlenül. A barátnő tényleg hebehurgya neki, bár a szeretkezéssel kisegítette megsértett önérzetét. Lehet, hogy erőszakos voltam vele? Kicsit most döbbent lelkébe, hogy talán bosszú is vegyült a barátnőhöz fűződő vágyba. Megmutatni annak, hogy akad neki több is, még a kis kedvence is. Mindegy, már vége mindkettőnek, futó szerelemnek veszi most már mindkettőt. Különben is, a barátnő lehet, hogy szűz sem volt, bár mindhárman másképpen reagáltak a behatoláskor. Nem érdekel, nem számítanak, hiszen itt van az én angyalom. Megveszem a karikagyűrűket és megkérem hivatalosan is a kezét karácsonykor, jövőre pedig a lakodalom következhet. Nekem való ez a lány. Nem ellenkezik, nem kíván vitatkozni, hagyományosan fogja fel a házasságot. Azok ketten túl okoskodók lettek volna. Legyintett észrevétlenül. Boldog volt, és ez a legfontosabb. Boldoguljon mindenki, ahogy tud! Azok is fel fogják találni magukat. Melitta halk és kedves a szívemnek, tőle jobbat úgysem találnék, és már nem is keresek tovább. Megtaláltam. Géza hiúságát csak legyezte a szűzi bizonyosság is, mert a férfi elsőségét hordozta természetében. Az első és utolsó szó is legyen a családfőé. Ő sem vágyott városban lakni, ezt már meg is beszélték Melittával teljes harmóniában. Nagyon jó lesz ez a házasság, így döntött véglegesen. Szüleivel is megbeszélte a továbbiakat, akik elfogadták gyermekük döntéseit.

Melitta boldogan adta magát, és ezzel fokozta érzelme erejét. Biztosan tudta, hogy Géza a legmegfelelőbb társa lesz. Úgy érezte a férfi sem gondolja másképpen. Megmérte az ujját is, tehát a gyűrűt is meg fogja venni. Igaz, kár hogy nem vele, de ez nem baj. Nem bonyolította magában a dolgokat, ahogy eddigi életében sem tette. Amikor hozza, akkor a jegyesévé fogadja. A szexualitásban sem lesz problémájuk, ha adják hozzá magukat teljes szívvel- lélekkel. Vesznek a faluban egy házhelyet vagy házat és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Így kell rátalálni életünk boldogítójára.

Bokájában tűzzel…

Ropta a táncot a szüreti mulatságban szinte megbabonázva, ahogy addig talán sohasem, még fiatalkorában sem. Szenvedélyes tűz mozgatta minden porcikáját. Nem akart gondolkozni semmin, csak adta magát a zene bűvöletének. Amióta a férjét elveszítette, a görcsösség befészkelte magát a testébe-lelkébe, talán most akarta kitáncolni magából. Bolond jókedve kerekedett az már szent, semmilyen figyelmeztetés sem súgott tudatának. Ötvenkilenc éves korában bolonduljon meg az ember, azért az kissé bizarr. Ezt csak utólag helytelenítette, akkor megszállottan tombolt a hangulat tetőfokáig. Ösztönei adták alá a lovat, és vitték táncba, mintha égne talpa alatt a föld. Őrült jókedvében nem gondolt elővigyázatosságra, meg a holnapra sem, csak élvezte a tánc buja varázsát. Dalolt hozzá hangjában is szenvedélyes tűzzel. Aztán az égiek megunhatták ezt a fergeteges mulatozást, és lezsibbasztották kezét, majd arcán is észlelte a szokatlan megdermedést. Talán elsápadhatott, mert amikor jelezte lányának a furcsa testi problémákat, már hívta is a mentőt. Kiverte a veríték hirtelen, ahogy leült, és abbamaradt a felhevült mozgás. Tényleg komoly lehet a baj, ezt még felfogta, aztán sötétség borult látására. Amikor kinyitotta szemét minden olyan szokatlanul más volt, mint hétköznapi ébredéseikor. Egyszerre csak könnyei sós ízét érezte szájában. Önkéntelenül dobbant szívébe a fájdalmas felismerés, hogy kórházban van. Lassan mozdította fejét erre-arra, hogy lássa a valóságot. Igen, kórház, mégpedig az intenzív osztály, ahol látogatóként megfordult párszor. Feje fölött gép zümmögött, és pityegett, de a nővér ott termett, hogy segítségére legyen. Mosolyában és hangjában örömmel üdvözölte új életében. Először nem esett le a tantusz, csak mikor a kezét szerette volna felemelni és az meg sem mozdult, akkor döbbent rá, hogy bénultság tartja fogva végtagjait. Ilyen lesz tehát az új élet? Élőhalott leszek benne? Jaj, akkor inkább a halál! Becsukta szemét, de abból így is folydogált a könny egyre erőteljesebben. Aztán lelke is sírásnak indult, és rázta testét akadálytalanul, nem volt visszatartó erő. A nővér türelmesen kivárta lelki viharát, majd megfogta jobb kezét, mintegy jelezve, hogy az bizony mozog, és hasznosan a törülközőjét is beletette, mellyel megtörölte arcát és szemeit…

Tehát ez lesz az új élet! Szép lassacskán kezdte felfogni, vele is megtörtént az, amit az ellenségeinek sem kívánt soha. Itt fekszik fél oldalára megbénultan, és most újra tanulhat járni, fogni, majdnem beszélni is, mert most vinnyogó hangok törnek csak ki belőle. Nem volt hozzá kedve sem, és ereje sem. Gyengének érezte mindenét a feladatra. Hogy nem tudott elvinni innen véglegesen! Becsukta szemét, bár a lelkét szerette volna, nem akart kommunikálni senkivel. Elkeserítette ez az áldatlan állapot. Még nem kínlódtam eleget Atyaúristen? Nem akarok senki terhére lenni, érted! Bele-nyílalt a tehetetlenség kínja is. Könnyei árja mosták arcának barázdáit. Fájdalom halmozódott lelkében, ahogy észlelése egyre nyilvánvalóbb dolgokat mutatott. Mi lesz ezután?! Becsapottnak, szerencsétlennek érezte magát, háborgott mindene a létezésben. Ilyen létezés, az meg mire jó egyáltalán? Gyereknél sem tűrhető el az ilyen ügyetlenség! Ez betegség, javította ki dacos önmagát. Betegség, betegség, ez már inkább állapot, rettenetes helyzet, vitázott a békésebb lényével. Rengetegen szedték össze magukat, ettől is rosszabb helyzetből. Istenem, sóhajtott, kezdődik megint a küzdelem. Ekkor engedték be hozzá a kisebbik lányát, aki talán éppen előtte törölhette ki könnyeit a szeméből, mert olyan fátyolosan csillogóak voltak. Lehajolt édesanyjára és automatikusan megpuszilta innen-onnan, és ugyan erőltetett vidámsággal, de életkedvet próbált vetíteni feléje. Tudom, gyengének és tehetetlennek érzed magadat, de hidd el, lassacskán összeszeded az erőt a felálláshoz is, mert most először felültetlek a nővér segítségével, és mosdókesztyűvel, itt van ni, szépen megtörölgetlek, megfésülgetlek, megetetlek, megitatlak, hogy tudjad a továbbiakat. Te jó ég, ennyi mindent meg sem tudok jegyezni! Ezen aztán nevettek kicsikét mindketten, ami talán oldotta a nehéznek tűnő helyzetet. Tovább… tovább…tovább…fel búcsúcsókra cimborák! Ajkáról önkéntelen indult el a dal, mint régen, egészséges korában, erre a gondolatra pedig a könnye csordult most, betegsége idején. A kétarcú gyötrelem. Könny és mosoly az élet kísérői. Jól van, tudom, bőgnöd is kell, a nővérke szerint ezért letorkolni nem szabad, viszont mondjak valamilyen vidámságra ösztönző eseményt, momentumot, arra biztatott, amikor ilyen viharok dúlják a lelkedet. Szóval, az unokádat a zeneiskola felvette tagjai közé, és a furulya után majd csellózni tanulhat, aminek nem annyira örült, mintha zongorázni tanulhatna, de nem is dacolt miatta, úgyhogy mindenki jól van, ezért aztán te sem lehetsz kerékkötő. Hamarosan rehabilitációs kezelést kapsz szakembertől, aztán majd hozzánk jössz a földszinti kisszobába, és remélem a további legjobbakat…

Nem ellenkezett gyermekével, egyelőre ő tudja jobban az elkövetkezőket, neki mondták el az orvosok a lehetőségeket, tehát türelmet parancsolt magának. Nekem kell szófogadó gyermekké válnom ebben a helyzetben. Sóhajokon keresztül engedte ki a bánatát, a háborgást, a kínzó gondolatokat, amiket nem akart megnevezni többé. Minden erejét próbálta összeszedni a ráváró tanulmányokhoz. Na, ismerjem meg az élet árnyékos oldalát is?… Az eddigi lehetett a napos?!… Sok mindent nem értettem eddig sem, akkor mi lesz, az ez utáni történésekben?… Már nem is érdemes törni ezen a fejemet. Lesz, ami lesz, legfeljebb az erőmet múlhatja felül az élethez vezető úton. Elhatározásból nem volt hiba, hát folytatódhat a történet. Mibe éljem bele magamat vajon?… A megmaradásba, a felépülésbe, a szenvedésbe, a kifárasztó gyakorlásba, hogy van még jövőm?… Úgy látszik más sem jut innentől nekem, csak a rehabilitáció testnek és léleknek egyaránt. Hogy ép nem leszek többé, az biztos, ezt tudom, rengeteg példát láttam már, tehát azt kell eldöntenem, hogy élni akarok e ilyen szerencsétlenül tovább. Sírhatnék bugyogott lelkében ismét, de nem engedte most kitörni, és folyását „visszaparancsolta”. Előbb kellett volna bőgnöd! Haragosan feleselt benti gyengéjével, amelyik olyan sokszor vette le már lábáról. Ha a józan eszed használnád többet, akkor talán az érzelmi kilengések sem sodornának ilyen bajokba. Egek! És akkor milyen életet éltem volna?… Különben is, érzelemmentesen is el lehet jutni idáig, tehát ezen rágódni felesleges. Ha a sors ezt rendelte, akkor én meg nagyon kicsi vagyok hozzá, és ezért most elindulok a tanulmányaim kibővítésére. Majd ugyanúgy próbálok helytállni…nevetés tört ki a helytállás kompenzálására belőle, szóval lábra fogok állni, most már csak azért is. Tart, ameddig tart, segítséget a többi gyerek is ajánlott, és a testvéreim is, hát jöhet az élet…harcra fel…legalább olyan könnyen a halál sem kaphat meg…

Négyen az égben…

Ti legalább a szüleinket vigasztaljátok, vagy vidámsággal töltitek fel másvilági időtlenségüket. Micsoda nevetgélést hozhattok össze?! Hihihi, nekem is jutott belőle. Ott, a felhők fölött úgyis mindig fényben telik a múlandó. Ti tudhattok valamit az elmúlás ellen már ott, a mennyeknek országában. Itt lenn az idő folyamatosan zakatol, és elfogyasztja erőinket, fiatalos fokozatunkat. Egek! Sokszor nézek föl, remélem, kinevettek engem is a csetlés-botlás bonyodalmai okán, és nem sajnálat, inkább mosoly fakad lelketekben miatta. Majd egyszer kitárgyaljuk a tehetség, vagy tehetetlenség miértjeit. Kinek-kinek érdemei szerint, vagy éppen a sors érdeke rendelkezett úgy. Megannyi megválaszolatlan szorongatásból kijajdult miértnek a kínját ki lehet elemezni. Na ezt majd akkor bővebben, addig még mindnyájan mérlegelgethetünk. Mi hatan testvérek még görgetjük a családi bonyodalmakat ilyen-olyan természetünkkel itt a földi paradicsomban. Hahaha. Kivéve, amikor pokolnyi történéseket adnak hozzá, az arra felhatalmazott rendezők. Mondhatom politikusoknak is őket, de úgy semmi értelme. Érdekérvényesítők hada csupán. Valahogy nem lehet hanyagolni ezt a témát, mert a környezetre, a társadalmi folyamatokra, azaz az életünkre nyomják rá bélyegüket. Most kissé szegényes és megszabdalt, de a remény kitart. Legalábbis, amíg élünk, vagy beszéljek a saját nevemben, amíg élek, vagy amíg erőm és értelmem kitart. Ma éppen telefonált a kisebb fiú, és megörültünk egymásnak, indulni készült a kertjébe, mert olyan szép az idő, hogy ásni lehet benne. Ő legalább szabadon nekivág a bringáján, és sportosra veszi a figurát is. Régen beszéltünk ilyen vidáman, értelmesen, és hasznosan is. A pénzről persze folyton beszélni kell, akárcsak régen, még nem ment ki a szokásból. Kamatból jut nekünk a kevesebb, akármennyi a folyószámla összege, ha nincs lekötés rajta, csak használja a bank saját érdeke szerint. Változtatnunk kellene ezen most, na, majd megbeszéljük a papával. Bizony ám! Nagyik vagyunk mi is, és bár nem mindig látszik rajtunk, azért a játékosságra kaphatók vagyunk, és az unokánk ezt észre is veszi, és a maga javára is fordítja. Félre bánat, félre bú, a nagyszülő ne legyen szomorú! Hehehe. Így voltatok ti is ezzel. Emlékszem. Mindnyájan örültetek az unokátoknak. Az nem virágnyelven szóló boldogság volt, hanem a valóság. Itt tartunk mi is, a legkisebb tesótok mamaszívvel gondolkodik az élet értelméről, csak legyen folytatása a családfán….

Vonzalommal

Leszállt a buszról és nagyon jól érezte magát. Tavaszi tisztaság érintette meg testét lelkét. Amióta nyugdíjas és csak a telekre figyelhet, még az ég is kékebb lett talán. Majdnem hangosan nevette el magát, de az utolsó pillanatban észre tért, és csendes mosoly lett belőle. Szerencsére, bár most éppen egyedül ballagott telke felé és mások nem láthatták jókedvét. Aztán mégis egy autó lassított és meg is állt mellette:

-         Rózsika a telekre megy? – kérdezte a régi ismerős, telektárs Ernő.

-         Hová mehetnék máshová ilyenkor? – kérdezett vissza.

-         Csak azért kérdem, mert akkor elviszem odáig, ha nem veszi tolakodásnak.

-         Nem veszem csak jóindulatú invitálásnak.

-         Akkor üljön be ide mellém, legalább nem megyek egyedül.

-         Pedig most elgyalogoltam volna akármeddig is, olyan kellemes itt minden.

-         Az igaz, ez a tavasz felpezsdíti az ember érzeteit, életkedvét. Minden szépségét megmutatja most. Magán is látszik ez a boldogság.

-         Ernő nem tegeződhetnénk össze? Már elég régóta ismerjük egymást, a feleségével is pertuban vagyok, ne legyél te sem kivétel. – és már meg is oldotta a formaságot. – Majd a telken koccintunk is egyet erre.

Úgy lett. Behívta Ernőt egy pohárka saját termésűre és összekoccintották poharaikat, szevasz kísérettel mindkettőjük részéről.

-         Finom ez a bor – Ernő szeme elé vitte poharát és nézegette is, a kóstolás után.

-         Örülök, ha ízlik. Sokat dolgoztam vele, rajta, érte, hogy ilyen legyen.

-         Elhiszem, mert én is művelem és gyakorlom a borkészítést. A munkákat is egyedül végzi, pardon végzed el vagy van segítséged?

-         Néha a lányomék segítenek, de inkább egyedül kertészkedek. Most meg, hogy nyugdíjba vagyok, nagyon jól beosztom majd magamat. Szeretek idekinn lenni.

-         Meddig maradsz ma kint?

-         Az ötös busszal megyek vissza. De már készülök a nyárhoz és hamarosan itt is alszom.

-         Akkor, akár haza is vihetlek, mert én is valahogy úgy számoltam a munkákkal.

-         Ha nem terhel meg tégedet a velem való utazás, elfogadom az ajánlatodat.

-         Akkor majd érted jövök öt óra tájékán. Addig jó munkát, és jó pihenést is közben!

-         Viszont kívánom! Kikísérlek, aztán majd várlak.

Ernő vagy kétszáz méterrel arrébb telkezett vidáman, kedvének valóan.

Ez az asszony egészen feldobta, ahogy a felesége évek óta sohasem. Mi történik velem? Kezében a metszőolló serénykedett, akárcsak a lelke. Fiatalos hévvel, szinte boldogan dolgozott, miközben mindenféle gondolat megkísértette. Rózsika özvegy nagyon régóta, és férfi még sincs mellette. Kíváncsiság és vonzalom kettőse rohanta meg. Szinte rákívánt az asszonyra. Olyan kellemes, kedves nő. Eddig nem is figyelt így rá. Most egy hirtelen ötlettől vezérelve állt meg mellette, semmi előzetes megfontolás, rálátás, de milyen jól tette. Szívesen töltötte volna vele az egész napot. Na, na Ernő, lassan a testtel! Ennyi idősen nem illik így becsavarodni! Különben is úgy elutasítana, mint a pinty! Á, nem volt egy csöppet sem hideg, visszautasító. Oda-visszajártak érzései, gondolatai. És ha elutasít, akkor majd visszalépek, de mindenképpen meg kell próbálnom, ha már így behívott magához. Férfiassága növekvő tendenciákat mutatott, ahogy mélyebben elképzelte, a testnek a testhez való simulását. Mint egy serdülő holdkóros bolyongott képzeletével, vágyaival a találkozásig. Rengeteg munkát elvégzett, még többet is, mint amit a felesége kiadott számára, és már csak a tisztálkodást részesítette előnyben. Letusolta magát, fogat mosott, még borotválkozni is jutott idő, arcszeszt dörzsölt bőrére és teljesen megfiatalodott. Nem érzett fáradságot, ahogy máskor lenni szokott. Azért szétnézett maga után, hogy rendetlenséget se hagyjon. Szinte fütyörészni lett volna kedve, amikor beült az autóba, és Rózsikára gondolt. Pillanatok múlva belépett a kapuján, és víkendháza ajtaján is. Kicsit idő előtt érkezett, hátha meglepi öltözködése közben az asszonyt.

-         Szevasz Rózsa! – köszönt be, de szívesen mondott volna Rózsámat, virágszálamat. Tényleg, de régen becéztem nőt, kivéve a kis édes lányunokámat, villant agyába.

-         Szevasz Ernő! – jött ki a fürdőből az asszony, de úti ruhában, és nem hiányos öltözékben.

-         Látom, elkészültél időre. Csinos vagy. – Ernő udvarlással indított.

-         Reggel is így néztem ki. – mosolygott Rózsi – Akkor kellett volna mondanod, hogy egész nap kitartson a csinosságom. – Simított egyet ruháján, olyan nőiesen.

-         Akkor is ezt láttam, de kimondani csak most engedélyezem magamnak.

-         Hogy, hogy? Mi tartott vissza a dicsérettől?

-         Talán a figyelmetlenségem vagy gyávaságom vagy…- legyintett – mindegy, a lényeg, hogy olyan guszta vagy, olyan kívánatos, olyan…

-         Lefektetni való. – segített be az asszony.

-         Igen, megfordult a fejemben. Azt hiszem, képes lennék érted sok mindenre…

-         Elválni is? – vágott a közepébe Rózsi.

-         Talán…, ha minden stimmelne közöttünk, de itt a kertben segíthetnék sokat neked.

-         Aztán természetben fizetném vissza, meg?

-         Miért szeretők nem lehetnénk? Elképzelni se tudnád?

-         Sajnos nem. Kinőttem azt a kort, amikor az összebújás mindent jelent. – Mosolyogva beszélt, nyugodtan, mintha nem először mondaná el lényegét. – Barátságra alkalmas vagyok, de a testiség nem vonz engem.

-         Frigid lettél? – Ernő sem udvarolt tovább a hallottak után.

-         Nincs kedvem újabb férfihoz, nem kívántam meg senkit a férjem óta, és ez rád is érvényes.

-         Hiába is tenném a szépet neked, és hiába is mondanék bármit, és hiába tennék akármit?

-         Igen, teljesen felesleges, mert férfiként még sohasem gondoltam rád.

-         Akkor bocsáss meg, de már itt sem vagyok! – Olyan hirtelen fordult sarkon, hogy az asszonynak köszönni se jutott ideje, nemhogy feltenni a kérdést, hogy most mivel fog hazajutni. Ernő szinte rohanva hagyta ott. Közben arra gondolt, minek kívánatos az ilyen hidegtestű nő, akinek mást mutat a mosolya, a hangja, a lelke.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés