Visszapergeti a fény

Ahogy nézem az októberi fényt,

Valami visszafordul színezetén.

Az emlékezet integet felém,

Nézzem meg azt a lányt és kíséretét.

Mintha indulna velük valami,

Talán a szerelem képes szaladni,

Habár a lány nem siet annyira,

Így a srác biztosan utoléri majd.

Hisz egy fiú szaporázta léptét,

Ismerős lehet a lány, talán azért.

A nadrágkosztümös bírta a fényt,

Vele sétált kézen fogva pajtásként.

Ugyan álmos is lehetett képe,

De ott már a srác, kivel megbeszélje.

-Hová igyekszel ilyen sebesen?

-Talán az ágyam felé egyenesen.

-Csak nemhogy álmos vagy így délután?!

-De bizony úgy tűnik, ne nézz ily furcsán!

-Éjszakás leszel, én úgy gondolom.

-Kitaláltad ezt a bonyolult dolgot.

-Akkor miért bolyongsz itt céltalan?!

-Most nem talált. Volt célja a sétának.

-Valamilyen tanfolyam, vagy csak sport?!

-Az előbbi, de kibírtam valahogy.

-A gimis tudásod kevés ide.

-Azt hiszem, hát bővítem megértéshez.

-Az egyes gépen ultrázol ugye?

-Te pedig a hármason külsőzgethetsz?

-Több, mint egy éve húzom az igát.

-Több, mint egy féllel én is megtoldanám.

-Te nem itt, a városban születtél?!

-Egy régebbiben a nyugati szélen.

-Akkor rokonoknál laksz vagy szállón.

-Vagy egészen pontosan munkásszállón.

-A múltkor kicsit rövidre fogtam.

-Dolgod volt és nekem is rendre akad.

-Most viszont ráérnék pótolni azt.

-Szívesen venném, ha nem húzna az ágy.

-Ennyire nem lehetsz igénytelen.

-Aludni tudok nagyon igényesen.

-És esti pótlást, munkába menet?

-Ha kedved tartja addig még, lehetne.

A lány esélyt adott a ficsúrnak,

Mert így gondolt rá, azóta letudva.

Elkényeztetett és túl fiatal,

És szélkakas módjára udvarolhat.

Kíváncsi lett most mégis hirtelen,

Vagy nem volt az elküldés az ínyére.

Olyan nagyon sem fiatalka hát,

Hiszen éves gyakorlattal bír munkát,

És különben is mit veszíthetek,

Legfeljebb a másik srácot mindenest.

Úgy sem szerettem volna komolyan,

Házasságig engedni a sorsomban.

A szerelem különös ízéhez,

Talán idő kell a bűvös érzésnek.

Kicsit félt, főként bevallani azt,

Hogy az igentől messzire szaladna.

Nem túl közelről kóstolgatta még,

A házasságba vetett hit nagy rendjét.

Inkább a szerelmet babusgatta,

De a kötöttséghez nem volt jó szava.

Ám a társadalmi felfogásban,

Zajlott a hagyományos párkapcsolat.

Kilógni a sorból nem tanácsos,

Magára haragítani szabályzót.

Mindenféle megfordult fejében,

Gyorsan peregtek a módosult képek.

Jöjjön, aminek jönnie lehet,

Hagyta a másik erőt figyelemnek.

Igaz hogy kissé flegmának látta,

Abban a múltkori összefutásban.

Talán rendes volt a másik lánnyal,

Megjelent szépen az adott szavával.

Naná hogy randizni ment készülten,

Csak belebotlott egy készületlenbe.

És meghökkent álmodozás közben,

Vele, vagy kivel is volna jó többet?!

Fiú és lány képzeletek szárnya,

Így cikázik folyton egymás nyomában.

Húszévesen ez mozgat leginkább,

Mindenféle hajlandóságot mindjárt,

Még a munkás hétköznapokat is,

Őszi fényár bármennyire andalít.

Itt kimerevedhetne tán a kép,

Hiszen elváltak az utak alvásért,

De folytatás lett szándéktalanból,

Talán vonzódásból és akaratból.

Az esti fénytelenben ott a srác,

Várakozik a lányra a szállónál.

Még azt sem tudja melyik ablak az,

Melynek fénye mögött ébred Hajnalka.

Mert közben eszébe jutott neve,

Hiszen minden csajt rendesen megnézett,

És tetszés szerint már meg is jegyzett,

A munkahelyi légtérben szívesen.

A férfi szemnek éltető a nő,

Siklani vonalain felemelő.

Mindenféle gyönyört kifakaszthat,

Vagy éppen az ellenkezőjét adja.

Itt a sötétben szebb volt Hajnalka,

Mint valójában a munkavilágban.

Ami bizony érzelmi butaság,

És jelezhet valami pálfordulást.

Viktor lelkében szépült a világ,

A szokásos álmodozás aktivált,

Pedig ilyen módon meg nem nyílna,

Bármilyen romantikát letagadna.

Ám kis játszadozás kellett ahhoz,

Hogy vonzalmi bizonyosságot kapjon.

Addig nem mutatom meg magamat,

Amíg a hajlandóság mással halad.

Jön a semmit sem sejtő Hajnalka,

Talán még álmait osztályozgatja,

Amikor egy hosszúszárú rózsa,

Lépteit megállítja ámulósra.

Van folytatása a rózsaszálnak,

Viktor nőt ki onnan odaadással.

-Hogy milyen gyönyörű ez a bimbó!

A fiú csak nyújtotta a virágot.

-Nekem hoztad ilyen sötét este?!

-Csak azért, hogy felébresszelek vele.

-Köszönöm. Igazán kedves tőled.

 De most visszaút kell a harmadikra.

-Én is azt koptatom folytonosan.

-Ez a magasság fárasztó azonnal.

-Nem kell rohannod, most már megvárlak.

-Lesz idő így is a műszakváltásra.

-Majd felpattanunk a bicajomra.

-Talán képes menni kettős súlyokkal?

-De még mennyire hogy elbír minket!

-Megnyugtató ilyen spéci segéddel.

És elkezdődött a hosszú séta,

Tele életképes váratlanokkal,

Ehhez a kezdethez járt folytatás,

Esetenként könnyes formagyakorlás.

Harminc évet megjárt emlékezet,

Ma is hajlamos ám a nevetésre.

Kell az feloldásnak folytonosan,

A sors botjának lefogásakor majd.

Vajon marad ebből a színből még,

A súlyozott életnek vége felé?

A kislányos-kisfiús késztetés,

Vajon egészen a halálig elér?!

Az apámban mintha ott lett volna,

És a sorsra bízta, neki volt foglya,

Vagy csak gondolom a látottakból,

Mert kicsit sem jajongott fájdalmaktól.

Nem fájt neki semmi, azt sugallta,

Csendesen figyelt a sorsdiktátumra.

Nekem viszont fáj most az emléke,

Biztosan hiányzik víg embersége.

Meríteni kell a hiányzókhoz,

Mosolygós tölteléket folytatósból,

Hogy a bolondos élet nevessen,

Körülményei ellenére higgyen.

Hajnalka és Viktor nap nap-után,

Belebonyolódott kapocsba bután,

Egyre mélyebb köteléket fonva,

Maguk köré tán rózsaszín fonallal.

Fél év telt el játszadozásukban,

És ébresztőt a külvilág fújt rája.

Viktor szülei megijedhettek,

Hogy a gyermekük úgy kiszívesedett.

Nem kívántak nászságot maguknak,

Hát beszóltak szülős igazságukkal.

Korai, pénztelen házasság állj,

És unoka sem kell idejekorán!

A rendezkedő ítélet kemény,

Tetszett nekik a rossz feltételezés.

Egészen belelovallták hitet,

Mely ártalmas némber vonalán hintett.

Romláshoz vihet a hamis érzés,

És már meggyőződés a talmi féltés.

Kinek akarnának jót valóban,

Ha nem az egyszülöttjükért aggódva?!

A kicsiny, butuska átverhető,

A szerelem színe biz átfesthető,

Lehet mímelni bármilyen lángot,

Később meg kinyílhatnak a gazságok.

Ám Viktort eltéríteni nehéz,

Bűvölet ragadta el tiszta eszét,

És ezért rá számítani nem kell,

Majd megoldják a folytatást nélküle.

Vagy ellene, az már csak nézőpont,

Mert szétválasztani őket a célpont.

Hosszú huzavona indult útnak,

Győzködve, utasítva vagy duzzogva.

Az anyai ösztön nagy csatázó,

Kifundál érzéssel ezt-azt kapásból.

Csakis jó-szándéktól indíttatva,

De elszenvedőjét be nem számítva.

Végső érv a katonai parancs,

Behívót küldetni odahatottak.

Bevonult Viktor fájó élménnyel,

De Hajnalka biztatgatta létével.

És levéllel még természetesen,

Sőt, látogatásokkal a két évben.

Ám egy részét kötött házasságban,

Nászutat csenve a katonaságba.

Egy szülői igennel tarsolyban,

Eggyel pedig nemleges adományban,

De önkéntes választású úton,

Olyan fiatalos hévben utazón.

Szeleburdinak is elmondhatón,

De azért egymást inkább támogatón.

Viktor szülőktől ugyan messzebbre,

Legalábbis a hívő szemléletben.

Hajnalkát segítette képtelen,

Minek rágalmazásain elképedt.

Ilyen lennék, tűnődött néha el,

Bár annak sértése nem érdekelte.

Vagy ismerte magát másnál jobban,

Vagy saját útját mással nem formálta,

Vagy örömét sokszor megtalálta,

Abba a kapcsolatba betáplálva.

Vidám és tevékeny volt szüntelen,

Munkahelyen, szerelemben függéssel.

Jól érezte magát a bőrében,

Így Viktort sem bántotta lehetőleg.

Bár nyafogni szükséges időnként,

És leteremteni valakit szörnyként,

Mert az is az életjáték része,

De nem haraggal tartósítva érvben.

Talán az erőtlenség határán,

Vagy éppen a játék kedvét nyaggatván,

Hogy túl emelkedett ne legyen szó,

És hétköznap bírjon menetrendes show-t.

Ízekhez alkalmas folyamatban,

Azért szenvedett a házaspár néha,

Hiszen a honvédség nem belátó,

Saját érdekét inkább kiszolgáló.

Nagyon várták tehát a leteltét,

Ők is önzően saját kedvezményért.

Hajnalka albérletet keresgélt,

Pénzhez és létüknek megfelelésként.

A pénz is örök figyelemfogó,

Beosztáshoz meg egyéb folyamatból.

E tájékon sosincs elegendő,

Elképzelésnek vígan megfelelő.

Bőségét valahol visszafogják,

Szabályzata csupa titokzatosság.

Fejlődés meg teljesítmény zengi,

Csak időnként bujkálnak érdemei.

De hát ez számított legkevésbé,

Akkor mással törődtek cselekményként.

A boldog iram megduplázódott,

Egymás lábaival futott a mosoly.

Testiségük egy kis szobára lelt,

Kielégülhetett vágy bánat helyett,

Teljes szabadsággal egyesülve,

Hajnalka nem lohasztott lendületen.

Viktor kiengedett a parancsból,

És ünnepmód asszonyával kavargott.

Folytonos lázban teltek a napok,

Szeretkezéstől elragadtatva ott.

Bizsergető érzések zsibongtak,

Lelkükben-testükben nem csillapodva,

Sőt a hírre inkább szélesedett,

Hogy saját lakásukba átérhetnek.

Nyolc hónap albérlet után való,

Ők bizony lehetnek tulajdonosok.

Ilyen szépet a pénz sem ronthat el,

Mit kiszámolni kellett nyomban érte.

Fiatalházas kölcsönnel toldva,

Meg állammal, vállalattal betolva,

Összejött ifis betét hiánya,

Hogy költözés legyen ősz virágával.

Az volt ám az öröm jó forrása,

Ki sem mondható összes boldogsága.

Mint a mesében teljesülő vágy,

Nekik azt nyújtotta egy derűs lakás.

Sok lett a hitel és az elvárás,

Két gyerek, és hűség vállalatnak járt,

De megállapodásuknak tetszett,

Hisz éreztek hozzá erőt és kedvet.

Lurkókat is terveztek élethez,

Legfeljebb számszakilag érkezhetnek.

Hajnalka hite nem volt dacolós,

Életesen élhetővel hajoló.

Viktort is repítette magával,

Kiben azért férfi dacok csatáztak,

És szigorúság is bírt pálcákat,

A szokásban búvó patriarchásat.

Az úr a háznál örök modellkép,

Vagy játékhoz alkalmas ellenkezés,

Mert kinek az igazsága szóljon,

Ha a bölcselet messze elkódorgott.

Házirendet falra tűztek tehát,

Miben leszögezték mi a releváns.

Paragrafus sorolta szabadot,

Legyen beleszólás miheztartásból.

Hajnalka persze vette a lapot,

Amikor mégsem akkor elhallgatott.

Bírta a csendet is néha-napon,

Vagy lelki kényszertől megalapozón.

A sokféle késztetés formálta,

Kíváncsisága hajlott a világgal.

Egy új lakás, mint a paradicsom,

Hibáival együtt is elringató.

A lakói teszik élhetővé,

Vagy létükkel elviselhetetlenné,

Ez már szándék és természet hite,

Vagy hogy az öntörvénynek mennyit enged.

Ösztönző vagy visszafogott kedvvel,

Cselekménnyel vagy dacos szemlélettel,

És ezerféle hozzáállással,

Benne vidámsággal vagy nyavalygással.

A szerelem ugyanis fogyó fél,

Tíz-húsz év koptatása rombolhat ént,

Nem is belső, inkább külső gondtól,

A körülmények kiütő módjától.

Sokszor nincs mód úri megoldásra,

Csak sajátos-önkéntes betoldásra.

Az el nem fogyó nehézségekben,

Még a szerelem is szerezhet sérvet.

Na nem Hajnalka és Viktor szerint,

Hiszen fiatalságuk szívvel kering,

Akkoron az őszi verőfényben,

Nem hatottak a külső körülmények.

Egyik ősz szebb, mint a másik talán,

Szerelemillatban ujjongó lakás,

Bár a józanság is folyton jelen,

Mert napokkal menetelni kénytelen.

Bódulatuk a lakásban hagyták,

Évekig őrizgették hangulatát.

Vagyis gyermekig vigyázták kedvét,

És nem siettették átrendezését.

A gyermek bizony figyelmet kíván,

Kicsit elvesz máshonnan energiát,

Vagy igényli a gondos társakat,

Akikkel az életfolyam lázasabb.

Hogy csábosabbként érezhetné meg,

Az egyébként színtelen rendezvényben,

A dolgozni, szolgálni igéket,

Meg a jó-szagú emberverítéket.

Tavaszi hajtás lett a gyermeklét,

A szép ősz ringatta még fejlődését.

El nem tántorító követelés,

Egy új élettel való lépegetés.

Az, az öröm erőfokozó volt,

Kinyitott ablakokat boldogságból,

Bővített társasághoz hajolva,

Megoldott gyermekes feladatokat.

Csak a szülés fájdalmai fájnak,

Aztán el is múlnak a babázással.

Édes lényege fájást feledtet,

Sőt, megkívántat már újabb gyermeket.

Hétköznapi vagy sem ez életkép,

Vele mégis teljesebb a mesetér,

Akárha jajong is a kényelem,

Néhanap, az eltűnt időléteken.

Viszont új tartalom szövődhet meg,

Az ismeretlen ismerőssé lehet,

Csak támogatni kell hajtásait,

Mellyel életöröme nyarat szakít.

Könnyedén-komolyan venni-tenni,

Gyermeki többletét jól vezetgetni,

Felnevelni életre-halálra,

Küzdelmes-eredményes bátorságra.

Még elmondani is hosszadalmas,

Így utólag pedig riasztóan nagy,

Meggondolandó súlyú feladat,

Ha munkának vesszük, úgy megizzaszthat.

Felelősség és lelkiismeret,

Majd rendezőn egyensúlyt teremtenek.

Még szerencse hogy most gondolom el,

Különben hátat fordítok mindennek.

Hajnalka nem járt ennyire elől,

Inkább élt habos ösztönből és kedvből.

Akkora tudatossága volt csak,

Amekkorát belekívánt a holnap.

Okosabban többre vitte volna,

Ennek híján öröme ostromolta.

Minden apróság boldoggá tette,

Kislányuk fejlődését hozzátéve.

Pedig gondok rögtön lettek vele,

Lenyomatból a méhbeli fekvésnek,

A csípőficam ott hajlandózott,

Le kellett beszélni rossz-tartós pózról.

Vicces kengyelféle rögzítette,

A kicsi lábakat jó tengelyekre.

A feladatok folyton bevették,

Várukat és köznapjaik menetét.

Főként hogy megbocsátást elnyertek,

Viktor szülőktől a rossz t