Útközbeni ...

Csavarog a gondolatom vagy csapong;

benéz múlttól jövőig tartó ablakon,

mert színeiktől sokszor odavagyok.

Felmenőkkel és lemenőkkel járni,

azért, az kapcsolódó örömmel ámít,

százados éveket képes körbezárni.

Kapocs lehetek szeretett helyeken,

középen, avagy nyugaton és keleten,

öreg házban és fiatal kertekben.

Zsenge lélekben és kérgesedettben,

ott mosolygok elégedett szerelemmel,

mindenkinek kedvező elevennel.

Életművek szertelenje muzsikál,

édesbús hangokkal bizony meghuzigál,

vagy halkan duruzsolja, szép tubicám.

Micsoda kellemes találkozások,

szenvedéllyel kitágított tartományok,

régmúltból keltezett barátkozások.

Szemnek láthatatlan utak vezetnek;

miközben előre, hátra integetve,

már gyönyörködhetnek vagy szívet nyernek.

Éjszakai indulat

Sok apró pillanat rak össze engem,

Sok apró pillanatból évek lesznek,

Sok apró boldogsággal ölelkezve.

Sok apró társaságom köti lelkem,

Sok apró társtalanság löki messze,

Sok apró figyelmemet szövögetve.

Sok mindennel együtt lépek szeretőn,

Sok mindent rám tukmált az elrendelő,

Sok mindenhez szavam sincs megfelelő.

Sok mindenért lelket adtam remegőn,

Sok mindentől lelkem jajong verdesőn,

Sok mindenki lelkesít elterelőn.

Sok hit kellett menetrendhez folytonost,

Sok hit adott életkedvet sorsomhoz,

Sok hit lehet mindenekhez fogódzó.

Sok érzelem olyan kevés tartalom,

Sok érzelem nagyon fontos hatalom,

Sok érzelem kisegíthet magamból.

Sok szeretet elég kemény kínba zárt,

Sok szeretetet kortalan vita várt,

Sok szeretetben könnyed hangzója járt.

Fényképek

Egy tekercsen akár négyévnyi pillanat,
húsvét, karácsony, és anyám mosolya.
Szelíd elmerengése családi körben,
éltünk köznapjai közt egy tortás ünnep.

Ügyes szakember színt adott mégis nekünk,
hiszen az édesanyám régen nincs velünk.
Utolsó képkockák színtelen feketéje,
már nem is miatta készültek sötétre.

Sógornőnk édesanyja adta fel ránk,
kegyelettel kísérjük el utolsó útján.
Házunk egy szegletén Bandi cica pihen,
kár, hogy az idő kereke vissza nem billen.

Ilyenkor érezzük súlyos idő méltóságát,
fiatalkorunk fel sem fogható mohóságát,
talán azért vagyunk fokozott rohamban,
hogy eljussunk legalább néhány állomásra.

Mint filmünk képein válogatott percek,
melyekre jobb ha minél később figyelünk fel.
Addig nem vesszük észre tömény valóságát,
míg kiterítve nem látjuk gyors elmúlását.

Tegnapok színei köszönnek peregve vissza,
mélabús szépségét sűrítve kirakta.
Anyám valójából emlék lett mára,
egyszer volt, hol nem volt Földnek magasában…

Azért is versben szólva…

Minden kínlódás ellenére azt hiszem,

verssel kicsit javítható a szívideg,

talán megnyugtathat vagy megnevettethet,

esetleg felborzol a lehetetlennel.

Sírni és mosolyogni életrevaló,

néha pedig a képzelet használandó.

Felülmúlni a gondok prózai voltát,

Elszakadni a bajoktól naiv módján.

Mintha nem létezne a szorongató sors,

majdnem oda sem figyelni volna okos,

bár a lélek egy kötetlen kalandozó,

kiszámíthatatlanul lehet aggódó.

Hogy mi szúr belénk időnként érthetetlen,

a jótól a rosszhoz fordulni kelepce,

és mégis megyünk bele reménytelenül,

mint egy zaklatott bolond fékezetlenül.

Természetünkből adódik vajon a góc,

a lázas mindenféle kiharcolandó?!

Megmutatás, legyűrni a teremtést is,

nem ám csak úgy ügyvesztetten elenyészni.

Micsoda indulatok mozgatnak ember,

tedd hát, ahogy képességed magja enged,

hiszen önmagad fölé nőni nem könnyű,

kell érte az áldozat földi erőműn.

             Látható

Felhők és könnyű tárgyak úsznak, repkednek,
a légtér hát vígan mulat, enyeleg,
nem úgy a földközeli suta egyedek.

Kedvetlenül haladó, megrángatottak,
megállni lehetetlen fáradoznak,
lökdösi őket viharos szélcsatorna.

Erős töltetével megcibál akármit,
mint ideges, aki abból nem tágít,
hogy a gyorsaság mindenért kártalanít.

Indulata így nehezen kezelhető,
akaratos vadsággal belemenő,
hiszen győzelme most bizony kézenfekvő.

Nem birkózom vele tehát játékból sem,
úgyis hidegen bejáratott modell,
olyan esőáztatta árnyékon nevelt.

Inkább verekedős hajlamú, azt hiszem,
semmint nevetős alkatú bármilye
ennek a megkergült furcsa idegennek.

Barátságtalan, az állítható róla,
sohasem érdekli kis pásztoróra,
ahogy ősz a szép nyárral összehajolna.

           Temetőben

Viszi az embert a lába rendesen,
nem bukdácsol harmatcseppekben,
a lélek pedig másba feledkezett.

Hallgatag élmények élednek meg ott,
nagypapa küldet széles mosolyt,
a nagymamával megint összefogott.

Az utódjuk ennyire nem könnyelmű,
szigorú szemében könnye gyűl,
amiért makrancos gyermeke meghűlt.

Aki beteg feküdjön az ágyában,
valahogy így szólt rálátása,
hogy ellentmondjon feloldó párjának.

Égi feleselés az már régóta,
talán a képzelet lép oda,
ahol megállt az idő bámészkodva.

Hűvös szél kap a kabát nyílásához,
tényleg didergetős fázást ont,
összerezzenti képzettársításból.

Deres pillanatok a lépésekben,
mit a Nap lapogat fényével,
mintha táncolni kívánna élettel.

Igen, halál és élet keringőznek;
Vajon melyik végen időzve,

        Nem nézhetünk hátra

És minek is tennénk csalfa szemmel,
Az elmúlt bizony képes színezésre,
Pedig a jövő érdemelné ezt,
Telített, dús színekkel bekeverten.

Mindig mosolyban úszva tehetné,
A lépcsőfokot rózsaszirmok fednék,
Emelkedések közben fényözön,
És lágy dallammal kedvesen üdvözöl.

Vajon rosszul hatna ránk az ilyen,
És nem boldogítana sármja minket?!
Mentálisnak nem lenne ínyére,
Kudarchoz tenné tanítási képlet.

A tanulsággal mi történhetne,
És ki szórná a szirmot törvényesen?!
Micsoda balgaság képzelete,
A nehéz adott teret fejlődésnek.

Ó dicső nehézség a múltunkból,
Emberiség növesztő bemutató,
Hát veled aztán csínján szeretnénk,
De valahogy lábunkra ereszkedtél.

Időnként túl mélyekre bátorkodsz,
Befurakodsz hamiskás megállókon,
Orvtámadást intézel gondtalan,
Akinek inge majd fusson gyorsabban.

Erőket mozgatsz meg vagy fejlesztesz,
Hogy tán erőn felül senkinek ne menj?
Nincs válasz ezernyi felvetésre,

Ezért most hátat fordítok, leléptem!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés