Serdülőkorral jár

Pattanásait nyomogatta, és kenegette háborgó lélekkel, még a tükör is szikrázott hozzá, vagy talán a napfény kacagott bele időnként a képbe. Ilyen az élet arca? Fürkészte magát elégedetlenül. Hiába volt bátorító szó, hiába látott másokon sokkal több bőrhibát, vagy idétlen bibircsókot, az sem békítette ki lelkét. Feszengett sajátmagában, a lelkében, testében egyaránt. Ki akarta nőni önmagát. Vajon lehetséges lesz valaha? Hülye kérdés, hülye gondolatok egy hülye lánytól, szögezte le következtetésként. Valamit kellene tenni, vagy legalább meghajtani fizikumát a gondolattalanságig, egyszerre ez villant be agyába. A múltkor hívta egyik osztálytársának a nővére kézilabdázni, de valahogy kevésnek érezte magát a versenyszellemhez. Mégiscsak meg kellene próbálni, hátha változtatna ilyenségén egy kicsit, és a játék végül is benne lehet kezében, lábában, ha Kata úgy látta. Zolival üzent másnap gyorsan, mielőtt még meggondolhatná döntését. Harmadnap jött a válasz Katától, hogy mehet az edzésre, szívesen fogadják.

• Te Zoli, mit gondolsz, fogom bírni a gyűrődést? – fordult kétségeivel osztálytársához.
• Miért ne bírnád, nem vagy te olyan gyenge fából faragva. – válaszolta Zoli kedvesen.
• Úgy hiszed? – belenézve a fiú szemébe akarta kiolvasni, vajon igazat mond, vagy csúfolódik csupán.
• Igen, úgy hiszem, úgy látom, úgy érzem…- akadt el szava, ahogy szemük összekapcsolódott, és valami varázslatos ütés érte volna őket, Zoli érzése ez volt. Aztán magához térve a pillanatból folytatta mosolyogva. – Ha bátortalan vagy elkísérhetlek, sőt, meg is várhatlak, nehogy az edzés után, ne tudjál hazamenni.
• Ó de rendes tőled ez, az ajánlat, - nevetett a fiúra - de azért annyira nem fogom kifárasztani magamat, hogy hazáig se tudjak elmenni.
• Azt sosem lehet kijelenteni, pláne itt a kezdeteknél. – Zoliban nagy volt a találkozás vágya, és nem akarta most elszalasztani, hát folytatta érvelését. – Kedves nővéremet ismerve, meg fog hajtani, mint Zinger a varrógépét, és így rám bízhatod magadat. Összeszedlek, ha kell, felkanalazlak a földről is! – nevetett a lányra, akit egyre jobban nézegetett, és még jobban meg akarta ismerni.
• Jó! Ha ennyi szabadidőd van, hát kísérj el, de az is elég lenne, ha az edzés végére jönnél oda, amikor fel kell kanalaznod. – kacagott bele Zoli arcába egészen közelről Fanni, de már hátrált is vissza rögvest, ahogy a kézilabdázók is tennék, mozdult cselesen jobbra, balra.

Zoliban elakadt megint a lélegzet, ahogy Fanni ott táncolt előtte, mosolygós arccal, és kinyílt lélekkel, amilyennek eddig még soha nem látta. Csodálkozva fedezte fel benne az élénkséget. Tavalyi iskolaévükben olyan mogorvának látta inkább, és nem is vonzotta személye. Közömbös volt iránta, és aszerint is viselkedett vele. Ennyit nem beszéltek még soha egymással.

Szerencsére becsengettek, és azonnal az osztály felé vették az irányt. Zolit a padtársa Vilkó, aki barátja is volt egyben, kérdezte halkan, hogy mi a fenéről tudott ennyit beszélni Fannival, akivel eddig szót sem váltottak. Zoli még nem kívánt a varázsütésről szólni, hiszen neki is újdonság volt, előbb magában akarta tisztázni, ezért csak annyit mondott, hogy a nővére és Fanni üzeneteit adogatja át ide, s oda, ami igaz is volt. Nyugodt volt, lelki zajlását nem árulta el. Impulzív természete most váltott át a szemlélődő- elmerengő formulába. Titokban Fannit nézte, mintha csak az ablakon bámulna kifelé komolyan. Szerencsére nem kellett telibe hátrafordulnia, és szeme sarkában megjelent az ugyancsak komoly arcot mutató lány. Mintha megint a régi Fannit látná, akiben semmilyen érzelem sem elevenedik meg. Furcsa, de vágy lobbant benne, a szünetben felfedezett lányért. Előre fordult, a tanár úr kezdte provokálni németül. - De tanár úr, nem németóránk van! – feleselt magyarul Zoli, az ő sajátos modorával, vagy magabiztosságával. – Látom, résen van Kovács. Akkor, akár beszélhetne a művészettörténetről szabadon, a saját meglátása szerint, bármely korszak is legyen az. Zolinak kedve kerekedett a romantikáról kiselőadást tartani, így Fannit is belehelyezné némelyik alkotásba, mint egy éledő csodát. Mosolyba fordult arca, a gondolatra, és kicsit mozdult feje az ablak felé, hogy újból „szemügyre” vegye a művészettörténethez ihletet adó lányt, aki teljes figyelmével Zolira nézett felhúzott szemöldökkel. – Talán beszélhetnék a női test ábrázolásáról a romantika jegyében, amikor, akár mérgekkel, mint pld. feketenadálytő, tágították pupillájukat a nők, hogy igézőbbek legyek. – Az osztály felnevetett, ahogy az már máskor is megesett Zoli már-már provokatív megszólalásainál. – De talán Vénusz születésénél kellene kezdeni a női milyenség vizsgálatát. A habokból kiemelkedő romantikus szépségideál gyönyörűsége mindenkit elcsábítana… – Megint nevetés követte a fiú mondatát, de Zoli mintha süket lenne, folytatta: - vagy emberi, vagy isteni csodát mutatva. – Aztán a tanár szólt közbe: - Hagyjuk a csodákat Kovács fiam, ez még nem tananyag itt, maradjunk a görög templomoknál és a görög szobrászat fejlődéstörténeténél egyelőre. Majd jövőre, vagy azután jöhetnek a stílusjegyek és formabontó alkotások is. Zoli leülés közben nyugisan Fanni felé fordult, hogy megnézze reagálását. A lány arcán mosoly ült, és kedvesen időzött a Zoli jelenségen, a szünetbeli elevenségével. Zoli ezt alig észlelhető, finom fejbiccentéssel köszönte meg neki. Igen, már másodikosan sem riadt meg semmilyen megnyilatkozástól. A beszéd, az érvelés, a véleményalkotás inkább inspirálták, és nem kötöttek csomót a nyelvére. A lányoktól sem félt, serdüléskori visszafogottságok nem jellemezték. Határozott egyéniség bontakozott ki belőle fiatalkora ellenére. Igaz, a tizenhéthez már közelebb volt, év-vesztes lévén. Amolyan vezéregyéniségű alkatát szerették osztálytársai, ha nem is mindenkinek tetszett ez. Köré csoportosultak a fiúk zömmel, mert sokakkal az általános iskolát is együtt végezték el. Hiába, kisvárosban, ez nem volt ritka, pláne, ha valamilyen tagozatosság kívánta meg. Válogatott csapat voltak, és nagyon jó képességekkel rendelkeztek, Zoli pedig beszédkészségével, és nyelvérzékével is kitűnt, még ebből az okos társaságból is. Fokozható fiatalember volt, hónapról hónapra, sőt, olykor napról napra változott tudása, egyénisége.

Fanni sokkal jelentéktelenebb, és visszahúzódó volt hozzá képest. Nem szeretett szerepelni és kitűnni, pláne amióta nőiesedett. Tizenhat és fél éves múlt, és olykor nem bírt tükörbe nézni. Azt hitte homokba kell dugni a fejét, és akkor nem látszanak pattanásai, mitesszerei, vagy egyéb csúfító akármicsodák. Most meg is lepődött a favorit osztálytárs érdeklődésén. Elkísérné edzésre, sőt, még fel is kanalazná, egek, vajon mi ütött belé? Nem tudott teljes figyelmével a görög művészet szépségeivel haladni, és fellélegzett a kicsengetés hangjára. Na, hál’ Istennek, vége a mai megpróbáltatásoknak. Lassan pakolászta össze cuccait, még pár szót váltottak padtársával, és korgó gyomra figyelmeztetésére elindult a suli menzájához. A többiek is mentek dolgaik után, ma nem akadt társ az evészethez. Nem baj, egyedül sem lesz olyan szörnyű, úgy gondolta. Lelépcsőzött a földszintre, és fordult az ebédlő folyosójára, amelyik a tornateremhez is leágazott, és kissé álmodozón, vagy merengőn, de önmagához képest szokatlan lelkiállapotban lépkedett. A folyosó tornaterem felöli elágazásából éppen kirobbant Zoli, mint egy bomba, de Fannit nem ütötte el mégsem. Lecövekelte magát a lány legnagyobb álmélkodására, aztán mindkettejükből kibuggyant a nevetés. Természetesen Zoli kezdett el beszélni, hiszen neki mindig volt mondandója, hozzáfűznivalója, vagy csak ismereteit adta közre a maga, sokszor elbűvölő módján:

• Bocsi! Nem haragszom rád, és nem is szeretnélek fellökni, csak rohanásban vagyok.
• Sikeres megállásod bámulatos. – de azért egyet hátra lépett Fanni.
• El ne fuss előlem! – fogta meg önkéntelenül a lány kezét Zoli.
• Futni nem kívánok, ellenben enni, azt inkább, mindjárt kordul a gyomrom is. – hagyta kezét a fiúnál Fanni. – Gyere velem az ebédlőbe!
• Nincs menzajegyem, de talán ki nem küldenek…- mondta tűnődve, - menjünk, és próbáljuk meg! – nem engedte el a lány kezét továbbra sem, csak amikor egy üres asztalhoz értek.
• És mi lesz a rohanásoddal? – Fanni mielőtt az ebédjéért indult, azért kíváncsiskodott.
• Eddig tartott. Néha meg kell állapodni valamiért…valakiért, most érted.
• Egyik ámulatból, a másikba ejtesz…- Fanni leült Zolival szembe, és szinte behajolt az arcáig, úgy csodálkozott. – Egyszer csak tényleg össze kell kanalaznod.
• Majd amikor megcsókollak…- Zoli majdnem elérte a lány ajkait, ám Fanni visszahőkölt ijedtében, és gyorsan elsietett az ételosztóhoz.

Zoli serkenő bajusza alatt mosolygott, nem mozdult, csak szemeivel követte a lányt. Egyre nagyobb vágyat érzett, hogy ténylegesen megtegye az elhangzott ígéretét. Szívesen csókolta volna meg Fannit az előbb is, de persze azért itt nem lehet belemélyedni, bár érdekes, hogy milyen kevesen vannak bent. Aztán jutott eszébe, hogy már becsengettek másoknak a hatodik órára, amelyik nekik elmaradt ma a tanárnőjük sérülése miatt, de majd pótolni fogják ezt az órát, azt üzente hirtelenjében. Tényleg, helyettesítő tanár sem akadt ezek szerint, vagy nem tartott rá igényt a magyartanárnő. Nem érdekes, hiszen itt ülhet a vágykeltő asztalánál. Vilkó biztosan nem értené ezt a helyzetet, ahogy a szünetben sem, de önmagának vallani muszáj, hogy jól érzi magát itt és most, ezzel az eddig közömbösnek ítélt lánnyal, Fannival. Fanni, ismételte meg nevét kissé mozgó ajkakkal. Bizsergetést a látása adott inkább.

 Ahogy eddig fel sem keltette érdeklődését, most olyan gyorsasággal tárult felé a vonzása. Nem is kell érteni, és nem is kell magyarázni, inkább a hatásában keringeni, ez volt Zoli végső konklúziója. Fanni nem volt ebben olyan biztos. A csók közelsége teljesen kibillentette lelki nyugalmából, amit az arca nem árulhatott el, erre azért vigyázott és az ételeket fürkészte, amelyeken pedig nem volt semmilyen érdekesség. Krumplileves, pardon, úri nevén burgonyaleves, és tavaszi rizses-hús, kicsiny káposztasalátával. Megehető. Lassan, egyensúlyozva vitte asztalukhoz. Zoli most mozdult, a székhez egyenesítette magát.

• Nem vagy éhes? – kérdezte a fiút, és nemcsak udvariasságból. – Választhatsz, ha bírod valamelyiket!
• Nem akarom elenni előled.
• Egyiket pedig eleheted nyugodtan.
• Mi lenne, ha mindkettőt megfeleznénk?
• Úgy is jó lesz. Hozzál magadnak evőeszközt. – Fanni belekanalazott a levesbe, és finomnak találta. – Jó! Nekem ízlik. – másodszor is kanalazott, Zoli pedig nézte. – Kíváncsi vagyok, te milyennek szereted.
• Amilyennek te szereted.
• Az nem olyan biztos. – még hármat kanalazott és a fiú elé tolta a tányért, miközben a kanalát letette a tálcára.
• Ennyi volt csupán a részed?
• Anyám öt kanálnyit szokott belém könyörögni, az most is megvolt. – nevetett Fanni.
• Akkor befejezem, te pedig folytasd a másodikkal. – azzal felvette a lány kanalát, és szándékosan előbb a szájába vette vágyakozón, csak azután mártotta a levesbe. Fanni belepirult, kezében megállt a villa, és szíve szerint elszaladt volna, de maradt mégis, sőt, meg is tudott szólalni egyszer csak:
• Mondd Zoli, ugratni akarsz, vagy játszadozni, vagy mi ütött beléd?
• Már az órán is jeleztem neked, hogy miattad beszélek, hogy érted szólt az a pár keresetlen romantikus indulat. Játsszunk együtt a kedvünk szerint! Neked nem tetszene a kettősünk? – Zoli nyugodtan befejezte a kanalazást, és várta Fanni válaszát, aki csak percek múlva szólalt meg:
• Őszintén szólva, kissé megijesztettél,… egész idáig fel sem merült bennem, hogy nekünk lehetnek közös ügyeink, akár titkaink, közös útkereséseink. Két, egészen különböző ember vagyunk, és hát, mit tagadjuk, te elismert, vezéregyéniség vagy az osztályban, míg én…a másik kategória, egy másik világ…
•  Na és??! Az emberek, azt hiszem többnyire a különbözőségükkel képesek felhívni egymás figyelmét. Aki olyan, mint saját maguk, azzal inkább vitába keverednek. Vagy nem jól mondom?
• Lehet, hogy jól mondod, de általánosítani csak a szabályzóknak szabad, vagyis ők teszik, a rendnek, rendezésnek címén.
• Akkor…? - Zoliban a félsz indult volna be, mert azt nem is tudta elképzelni, hogy a lány nemet mondjon neki. Igaz, sok együtt-járása nem volt, de azokban mindig ő döntötte el a visszakozást. Most meglepődés ült ki arcára.
• Tudod, nem ellened van kifogásom, hanem a járás ellen, vagyis az ellen sincs, csak nem is tudom jól kifejezni, hogy mit is gondolok, hogy mi aggaszt igazából, hogy nehogy túlzásokba essünk, hiszen olyan fiatalok, olyan kialakulatlanok, olyan szeszélyesek vagyunk mindennel és olykor mindenkivel, még talán a szerelemmel is. Nincs azzal baj, hogy el akarsz kísérni ide-oda, hogy játszadozzunk a szavakkal, de az érzelmek azok mások, a mélységektől félek. Nem szeretnék úgy beléd zúgni, hogy többé ne találjak ki belőle.
• Valamennyire értlek, de ez idáig így nem gondolkodtam el, nem bonyolítottam jobban a kapcsolódási pontokat a megélhetőnél.
• Jó neked, hogy ilyen könnyedén vehetsz minden behatást! – Fanni sóhajtott.
• Egek! Te nem tudod elengedni magadat úgy, hogy majd alakítod menet közben a történéseket, és ami fáj, azt elküldöd melegebb éghajlatra, ami pedig boldogít, azt hosszan kiélvezed??!! – Zoli álmélkodott ezen a viselkedési lehetőségen.
• Ezek szerint nincs még ebben gyakorlatom.
• Majd megtanítlak könnyedén élni a kapott képességeiddel, ha magadtól nem megy! – Zoli a legszívesebben magához ölelte volna a lányt, de még mindig nem lehetett.
• Talán, ha bele nem unsz idő előtt…
• Tehát most kezdődött el a tanítási időm, de aztán vigyázz, hogy bukás ne legyen belőle! – Zoli öröme végre kitörhetett, és kezét nyújtotta Fanninak, hogy húzzanak kifelé az iskola körzetéből, mert ami következik köztük, az itt nem lesz tananyag.

Fanni nem ellenkezett, és nem hezitált tovább, hagyta magát elvezetni a közeli park irányába. Szép októberi idő volt, fénylett a levegő, csiviteltek a madarak, öröm volt sétálni kézen fogva. Sokáig nem beszéltek, csak élvezték az együttlétet. Zolinak is furcsa volt a saját hallgatása, de most valahogy nem kívánt szónokolni, csak simogatta ujjaival Fanni kezét, tenyerét, ujjait, aki elfogadta végre a fiú kezdeményezését. Semmi tiltakozást nem indított, nem futott el, nem fordított hátat, bár lelkében nem volt teljes nyugalom. Már azt is elhatározta, hogyha Zoli még is csókolózni kívánna, azt sem fogja elhárítani többé, mert…mert csak. Most nincs kedve a magyarázathoz, inkább megszólalt:

• Nincs egyéb dolgod egyébként, mint engem kitanítani a könnyedségre?
• Dehogy nincs, ajaj, készülni holnapra sem ártana…
• Szoktál magolni, mint én? – nevetett a lány.
• Memorizálásnak hívom inkább, és igen, ha arra van szükségem…
• Te mintha mindent tudnál, nekem valahogy ez jött le rólad tavaly is már, és csak úgy, könnyedén, igen, benned marad elsőre minden anyag.
• Ez nem így van, - nevetett fel Zoli – akármennyire ez a látszat, te is tudod, hogy bizony meg kell birkózni némely fizika példával, például…
• Némelyikkel? Nekem mindegyikkel, sőt, sorolhatnám a matekpéldákat is ide.
• A gyakorlás tesz mesterré, persze ha felpiszkált valamit benned, kíváncsiságot, küzdőszellemet, önérzetet, hogy ha más meg tudta csinálni, akkor nekem miért ne sikerülne.
• Igen, a férfiúi önérzet, küzdő-versenyszellem, amelyek bennem olyan hiányosak. Nincs bennem sürgető ihlet a …miért is? – Fanninak a „valamire vinni” szlogen jutott eszébe, amit otthon mondogattak nekik, gyerekeknek, ám nem tudott azonosulni vele. Zolinak nem akarta ezt elmondani, ezért gondolkodott el a kinyilatkozás előtt. – Nincsenek sietős vágyaim tulajdonképpen semmiért sem. Nem tudom a jövőt és hogy mit is szeretnék benne elérni.
• Így préda lehetsz a sors kezében…
• Abban mindenki megérheti egyszer, mint József Attila mondja: Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
• …Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni. – fejezte be Zoli a verset.
• Kései sirató
• Na ugye! Utólag okoskodni nehezebb, mint tervekkel hajszolni a jövőt.
• Fiatalon annyi minden hihetetlen, ami a felnőttek világában zajlik, hogy képes elűzni a serdülők vágyát a jövőtől, de velem ez biztosan előfordult. Olykor undorom van a meneteléstől, a holnaptól, a megfeleléstől, a „legyen belőled valami” című sugallattól. Mit tegyek, ha ilyen vagyok?! – Fanni komolyan nézett Zoli szemébe.
• Kapaszkodj belém! Ölelj meg! Bújj hozzám, talán felenged a te jövőtlen menetelésed! – és gyengéden húzta magához a lányt, aki engedelmesen simult hozzá.

Mellkasuk összeért, szemük kitágult, és ajkukban a vér lüktetve kereste a visszaválaszoló társat. Csókba forrt a vágy, az életigenlés. Zoli finoman, de határozottan tapadt Fanni édes ajkára, és hosszan ingerelte nyelvével, hogy szétnyittassa vele száját, és a mélyebb, érzékenyebb pontját is megérinthesse. Fanni hagyta magát a szívdobogásig, a gyomoremelkedésig izgatni, aztán lehunyta szemét, hogy el ne szédüljön. Odaadása teljes volt. Így még soha nem csókolózott. Kicsi levegővételre mégis szüksége lett, de ahogy hozzájutott, máris felajánlotta szétnyílt ajkait a Kedvesnek, akitől a félelme is eltűnt. Boldogság dobolt fülében, a lelke pedig dalra fakadt. A szerelem fonogatta hálóját körülöttük. Fanni elfeledkezett óvatos mivoltáról, és az érzelmek szárnyával repült. A boldogsága most csábította el. A vágy nem csillapodott egyikükben sem, ezért hol lágyan, hol vadul, hol játszadozva nyelvükkel elégítették ajkuk gyönyörigényét. Talán így maradtak volna örökre, ha az eső el nem kezd esni, és éppen rájuk, oda becsorogva, az ajkukhoz, mintha hűteni akarná a felhevült érzelmeket. Észhez kellett térniük, és menedéket keresni valahol, mielőtt az ég a nyakukba zúdulna. Kézen fogva rohantak a buszmegálló fedett várójáig. Befértek a többiek mellé, hiszen másokat is váratlanul ért ez a hirtelen jött őszi eső. A biológiatanárt vették észre, aki ugyan nem figyelt rájuk, de az újabb összebújásukat mégis megakadályozta. Fanni nem szeretett a nyilvánosság előtt még ölelkezni sem. Sugdosva megértette Zolival, hogy a kezén kívül, ilyen „nagy” társaságban, soha ne fogjon meg rajta semmi egyebet. A fiú nevetett ezen a prűdségen, de tiszteletben tartotta a lány „ilyenségét”. Egymás ismeréséhez még sokáig kell időt áldozniuk. Zoli persze most visszavett száguldó tempójából, és óvta Fanni érzékenységét, önmagától is. Türelme határtalan, úgy érezte bizony. Gyönyörködött a lány mélybarna szemében, és kiscsillagokat látott benne.

• Csillagocskák ragyognak a szemeidben, most vettem észre. – súgta Fanni fülébe.
• Ajaj! Akkor mindjárt itt az este, tehát indulás haza barátocskám!
• Nem erre gondoltam ám kedveském! – mosolyodott el Zoli.
• Én a kém?! – Fanni csúfolódott
• Akkor simán kedves, lánykori nevén Fanni kisasszony.
• Zoli úrfi, merre vegyük az irányt? Nekem hamarosan jön buszom is, és mivel nem látom az eső csillapodását, hát hazamennék.
• Itt hagynál egyedül ilyen szeszélyes időben? – ijedt meg mókásan Zoli.
• Nagy fiú vagy kedvesem, hát aludhatsz egyedül is. – élcelődött Fanni is.
• Na jó, most az egyszer megteszem, mivel ilyen szép szavakba öntötted, ám de legközelebb toporzékolni fogok, ha egyedül kell lefeküdnöm! – Zoli lecsapta a magas labdát nevetve.
• És ha nem hagylak aludni, mi lesz?
• Na, ezen erősen töröm a fejemet, mert az alváson kívül semmi izgató cselekvés nem jut az eszembe.
• Akkor kapsz rá időt, mert bekanyarodott a buszom, és felszállok rá. – leheletfinom csókot adott Zoli szájára, mielőtt megszólalhatott volna, ám ő viszonozta, és kicsit meghosszabbította a búcsúcsókot.

Fanni bérletét bemutatva elől szállt fel, és ment beljebb, hogy láthassa Zolit. Szerencsére utasok utána is akadtak még, így inthetett a fiúnak, aki komoly arccal viszonozta a búcsúzást. Fanninak sóhaj szakadt fel lelkéből, csak azt nem tudta miért. Vidámnak, vagy szomorúnak, boldognak, vagy boldogtalannak kellene lennie. Mindenesetre az izgalom és meglepetések sora benne volt ebben a napban. Jó lenne persze nem túlgondolkodni, hanem ahogy Zoli teszi, örülni neki gondtalanul. Most tehát ez a lecke, elfogadni a szinte hihetetlent. Én tetszem neki, és kész, méghozzá a pattanásaimmal együtt, hiszen hozzám bújt, nem hazugság, ezért aztán mellőzhetem a saját aggódásaimat. De jó! Ennek csak lehet örülni. Valameddig biztosan. Állandó társalgásban volt önmagával. Sokszor kellett győzködnie valamelyik énjét, hogy helyrebillenjen az eldőlni készülő egyensúlya. Most Zoli a segítségére sietett, és talán az ő hite, bizakodása, ereje útmutatóként is hasznos lesz. Józanul is szerethető fiú, ezért a szerelmet sem szabad visszafogni. Ahogy ő mondaná, amíg élvezhető, hát élvezni kell, és ha elromlana, hát el kell küldeni, de az még olyan messze van, legalábbis ezt remélte. Igen ám, de iskolába kötelező járni, és ott mi lesz? Na erről nem beszéltek még, tehát holnap a régi módon viselkedve lesznek osztálytársak. Erről is álmodott, mert megint aggódott osztálytársai reagálásától. Azt hiszem, mindenki meg fog lepődni, ha megtudják a kettőjük közti vonzódást. A szerelem szót használni még nem merte, pedig nagyon is érezte jótékony hatását. Felgyorsult benne minden, de az életkedv bizonyosan. Reggel nem piszkálta arcát, nem haragudott semmiért, tánclépésben sasszézott dolgait rendezve mindenfelé. Reggelijét fogyasztotta boldogan, amikor látókörében megjelent Zoli alakja, ahogy az utca felé nézett. Egek! Idejött! Mikor kelhetett, ha már itt van? Na erre aztán végképp nem számított. Gyorsan lenyelte utolsó falatját, és teával leöblítette, aztán egy rágót kapott be, de már futólépésre váltott, hogy ne kelljen neki sokat szobroznia az utcán. Ilyen sem történt vele még. Úgy látszik, egyszer mindennek eljön az ideje, még annak is, hogy bemehet hozzájuk Zoli, akár hajnalban is. Az utcán csendesítette tempóját, de azért szívdobogását vissza fogni nem tudta, és arcát is pír festette meg. Zoli, amint meglátta a kertkapu nyikorgása miatt, feléje indult:

• Nahát! Milyen jó, hogy nem csöngettem be a szomszédotokhoz, mert a házszámban nem voltam biztos! – örült meg a lánynak és a megfontoltságának.
• Bizony, hogy jó, mert az öregek a szomszédban nem kelnek már ilyen korán. – piciny csókkal üdvözölték egymást, Fanni többet nem engedélyezett itt a házuk táján.
• Milyen visszafogott vagy ma. – hördült fel Zoli kicsit csalódottan.
• Tudom, hogy annak gondolod, de ne haragudj ezért! Vedd úgy, hogy most is csókollak, sőt, folyton, de a környezetünkre tekintettel kell lennünk! Nagyon is örülök neked, igazán az ajkadon lógnék a legszívesebben, majd egy távolabbi zugban megteszem, csak itt még ne, és persze a suliban se! Ugye megérted a gyávaságomat?
• Megértem, nem szeretnélek nehéz helyzetbe, vagy büntethetőbe rángatni, például a tanárok részéről megeshet ilyesmi is. Nyugodtan elengedheted a kezemet is, ha úgy látod praktikusnak, bár szerintem pont, hogy a környezetünket szoktatni kell a kapcsolatunk valóságához. – Zoli nem volt olyan félős, mint Fanni.
• Köszönöm kedves megértésedet! – sóhajtott a lány. – Fokozatosan úgyis észrevehető lesz számukra, hogy többet látnak együtt minket, és akkor kombinálhatnak, vagy rákérdezhetnek, és mi nem tagadunk, de kicsit izgulok a sok pusmogás miatt…
• Ahogy te tévedsz, – Zoli ellenkezett – az én barátaim intelligensek, és nem pletykálnak, mint a lányok…
• Óóó! – nyújtotta Fanni csodálkozását – csak nem a nőkkel van folyton a baj? Háborút, meg pártütéseket, és persze hatalmat sem kívántak soha a férfiak, a hadvezérek, az élre-törők ugye??
• Az teljesen más dolog, az férfimunka, az erőfitogtatás, az…
• Az dicséretes dolog, a nők hozzászólása pedig hülyeség, zagyvaság, hozzá nem értés, ja és pletyka.
• Ballábbal keltél, vagy az emancipáció hirdetője vagy? – Zoli nem akart hinni a fülének.
• Pont hogy nem keltem ballábbal, olyan jó hatással volt rám a tegnapi eső… – nevetett bele a fiú arcába, aki most már nem hagyta tovább beszélni, hanem csókolta minden vágyával és lüktető szerelmével. Fanni természetesen viszonozta a vágya csillapítása érdekében, hiszen érzelmei sürgették erre.

Így töltöttek együtt még majdnem három évet, amikor a felsőfokú tanulmányokhoz érkeztek. Egyikük az ország egyik, másikuk az ország másik felébe lett felvéve. Fanni végre kinőtte önmagát, Zoli segédletével persze, és úgy válhattak el, mint jó-barátok. Az új iskola, az új körülmények, a távolság új érzelmeket is generálhattak bennük. Amikor az ötéves érettségi találkozóra külön érkeztek, a volt osztálytársak nagyokat csodálkoztak. Ők voltak a nagy szerelmesek, az elválaszthatatlanok, akiket aztán a tanárok sem zaklattak egy idő után, mert hősiesen kitartottak egymás mellett a középiskolás évek alatt. A szerelem persze örök, csak a személyek változnak benne…érte…miatta…vele…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés