Hűtlenül

Elhagyom ifjúságom vágyait,

elfeledem titkos fohászait,

elengedem sóhaját örökre,

mert az élet gondja átkötötte.

Valóságot adott lelkiségnek,

birkózzon azzal forrásvidéke,

küszködjön könyörtelen kolonccal,

ha már könnyedségét elorozta.

Sorsba vésődött fiatalságom,

talán többé vissza sem találok,

annyi kőrengeteg rakódott rá,

annyira meggyötörte mosolygás,

annyira eltévedt ijedelmén,

hogy nem viheti régi velejét.

Valami fáj…

Istenem; sóhajt ki belőlem valami,

pedig nyomasztó gondom nincs most panasznyi,

csak éppen a múltba mentem el kacagni.

Ez lett belőle a visszatérő úton,

elrévedező hang bolyong vérző-búgón,

keresve a megfelelő amplitúdót.

Hol van a nyugalmi pont e távolságban,

vajon merre meneküljön kínzó vágyam,

ha belefúl szeretetnek hálójába.

Egek, ott fent elsimulnak a hullámok,

vagy éppen hogy érzelmeket felkorbácsol?

Bárcsak tudhatnám a titokzatosságot.

Az élet határtalanságát hirdetném,

és mindenségét meg nem kérdőjelezném,

ha fájása fel nem bukkanna időnként.

Nem…

Nem gyártottam elméleteket benne,

csak fogadtam naivként életemet,

boldogságkereső voltam csendesen,

lelkemben mosolyokkal felszerelve.

Idősödve sem tudok változtatni

ezen jóhiszemű, lányos valamin,

belülről fakadó vezénylés lehet,

melyet viselek olyan érzékenyen.

Életelvem az van egyedül kéznél;

túlélni rosszsors isten derültségét,

mellyel nehézségeket küld nevetve,

mintha fontos a küzdés elve lenne.

Nem hiszem el létharcos bölcsességét,

akármilyen acélos keménységért,

nem értem a küzdelem miértjeit,

tanulságát bennem biz nem éleszti.

Az élet lehetne boldogságosabb,

ha még nem is álomszép forrásokkal,

csak panaszmentes családi képekkel,

nyugalmat felfakasztó idényekben.

         Kis kötetben

A lélek sugallata kézbe vehető,

rímekkel tarkított létkiteregető,

vagy csupán sok késztetés szavakba öntve

bensőséges természetesen karöltve.

Habár hibákat mégis találtam benne,

bármennyire elfogultság melengetne,

észrevehető a meg nem szerkesztése,

fél-oldalak üresen hagyott vetése,

pedig bőven volt küldött mondanivaló,

ami kívül rekedt kötet lapjairól.

Kezdetnek mégis megfelelő olvasmány,

játékosságot is mutat néhanapján,

nemcsak a gondokba merített lelketlent,

amellyel világgá űzné a lelkeset.

Jót tett nekem...

Jót tett nekem anyám s apám,
Elfogadtak engem lazán.
Gyeplő néha kellett hozzám,
Azzal tartották meg formám.

Testvéreim szintén bírtak,
Szüleimmel istápoltak.
Nagyobbacskán elpáholtak,
Időnként, hogy bátorodjak.

Nem is féltem a sötétben,
Nem is késtem a növésben.
Ment minden a maga utján,
Én pedig a család után.

Az iskola vonzott engem,
Szagára még emlékezem.
Olajjal kezelt a padló,
Zsongott minden odajáró.

Melegségre jól emlékszem,
A csendet is jól viseltem.
Érdekes volt a tanulás,
Lázba hozott az olvasás.

Nagyon bírtam a betűket,
Szívembe fogadtam őket.
Akadt azért gyenge pontom,
A számokkal sok kalandom.

Elsőnek a kettes talpa,
Nem hullámzott zászló módra.
Gyakoroltatta a bátyám,
Büntetésnek szánta talán.

Ötszázat rendelt papírra,
De a kezem ezt nem írta.
Nem bánt velem kesztyűs kézzel,
Fizette ellenkezésem.

Ezzel sokat ugyan nem ért,
Nem rajongtam a számokért.
Későbbiekben is látszott,
Pótlandó hiányosságom.

Biztos hogy mi kötelező,
Az embernél nem lesz nyerő.
Ne rendelj el gyerekednek,
Csak játékos elemeket!

Önmagától fusson neki,
Biztosítlak megszereti!
És ha mégsem, észreveszi,
Amit kedvel, megkeresi.

A számok már barátaim,
Megtaláltuk egymást szabin.
Százalék és tört arányok,
Velem jót tevő barátok.

Szabadság a tudás gyámja,
Gondolkodásnak sem gátja.
Ha könnyedén kalandozol,
Biztos széppel találkozol.

Nincs panaszra nekem okom,
A hibáim javítgatom.
Ami hasznos tartogatom,
Ami bánt, azt nem marasztom.

Mindenki találhat kedvest,
Ha szívébe mélyre enged,
Nem fárasztó bíztató szót,
Keze alá való mankót.

  Könyörgés

Adjál nekem még időt, fiamhoz elég erőt,
Bánatomhoz víg mosolyt, lányomhoz meg ildomot.
Életünkhöz meleget, páromhoz szeretetet.
Ne taszíts a mélységbe, ne űzz minket kétségbe.
Nem kérek gyémántokat, nem vágyom nagy álmokat,
Add meg nekem a méltót, embernek való béklyót.
Testvéreim napjait, élhetően alakítsd,
Barátaim néhanap, örömmel meglátogasd.
Boldogságot el ne vedd, attól aki elesett!
Fénnyel borítsd Földünket, tüzesítsd a lelkünket,
Erővel, akarattal, kitartó szorgalommal.
Hidd el jó az alanyod, szívét is megkaphatod,
Ehhez kell a segítség, reményeid teríts szét!
Imám ilyen egyszerű, lehetne kis hegedű,
Tőle is ezt hallhatnád, jusson úgy is el hozzád,
Vágyódásunk zenében, vagy megfestett képekben,
Hangtalan sóhajunkban, kimondatlan szavunkban,
Álmaink zegzugában, eltitkolt szándékában.
Nem vágyok én egyébre, kicsit több megértésre,
Nagyoktól kis nyugalmat, rugalmasabb hatalmat,
Ha már viselni muszáj, vezetést, mit ránk tukmál,
Ne röggel nehezítse, ne gőggel helyettesítse!
Országunk mindenkié, nem csak egyes pártoké,
Ezt vegye figyelembe, ki kerül bársonyszékbe!
Békességben az élet, kivirágzik, s feléled,
Kedvvel végzett feladat, mindig építőleg hat.
Rombolásból már elég, több is történt eddig még,
Mint amennyi szükséges, élethez, ha negédes.
Nem kell eltorzítani, maradhasson valódi,
Ember, ország, nagyvilág, lássa csak a napvilág.

Nem hagyom magam…

Sűrű hátbavágások hatását ki kedveli?!

Talán még a fakír sem szívleli,

Hiszen nem önkéntes a mögöttes nesze neki.

Életkörülményeket a vágyaktól megvonom,

Álmodozásra fejem nem fogom,

Persze így azonosulni sem tudok lobogón.

Azzal ki beosztja kenyerem folytonosságát,

Andalogjon és olvadozzon más,

A kielégített alkalmatos rangosodás.

Egykéknek kitalált álomképtől nem lúdbőrzök,

Nem hagyom magam, mint tökkelütött,

Mert egyféle utat ismer csak a csődbeűző.

Vagy tönkretevő, ki tudja most még a jövendőt,

Hogy hány év körvonalaz örvendőt,

Dúsabb számban megindított, hasznos megjelenőt.

Kilátásokkal sokszorozott fiatal évek,

Erőt és szárnyakat megigéznek,

Melyből tornyosulhatna oly kacsalábnyi élet.

Nem hagyom magam és álmodom emberi képet,

Inkább legyek naiv e térképen,

Mint azonosulásra képtelen emberféle.

   Így is, úgy is...

Anna abba lehel tettet,
Ami nehézségeket rejt.
Kihúzza gyötrelmet alóla,
Lépéseit így felturbózza.

Gyávaságát szélnek ereszti,
Lendületét meg nem fékezi.
Így is, úgy is indulni kell,
Hát eridj, dolgodra siess.

Vadvirág átvedlik nyomban,
Még idő sem akadályozza.
Változások vándora lesz,
Menetközben többször remekel.

Utat talál élet medrében,
Ütközők merev tengelyében.
Megtanul hangtalan kiáltást,
Megért sok kényszerű megállást.

Sűrű feladatok felépítik,
Álmát a megoldások szépítik.
Ködös napjait tettek ékesítik,
S gondolatban szeretők diszítik.

Nehéz menetelés útvesztőkön,
Láthatatlan fényeredőkön.
Elszánt földlakó mentalitás,
Utat keres sok vihar után.

Dacolva menti ősi hagyatékát,
Mely fémjelzi emberi tartalékát.
Nem bújhat bőréből sohasem ki,
Nem képes együgyűn veszíteni.

Ösztönök feszítik mozgatórugóit,
Így is, úgy is menetelnek utódai.
Jelenkor vakvágányát kerülgetik,
S benne a menthetőt megkeresik,
S temetés után elismerik,
Sőt megismétlik.

Ideál vagy tényszerű

Idealizálni talán menekülésféle,

Tényszerűsíteni pedig elégedetlenféle,

Hiszen egyik nézőpont sem bír derültségével.

A tényleges ugyan közelebb van emberéhez,

De a jobbság benne lappang mindig véleményében,

Az elvárás ideálisabbhoz terelgetne.

Ezek szerint sohasem nyújtunk tökéleteset,

A valamiféle netovábbja öntevékenyebb,

Vagy önátadóbb jellemet gondolna készségnek.

És mégis csak akkora ügyet hozzunk ki ebből,

Amekkorát az ideálishoz kapcsolunk kedvből,

És nem zavarjuk el messzire a tényszerűtől.

Másként e témákról…

Sok időm nem volt soha hosszan lamentálni,

Természetből, feladatból tovább kellett járni,

Lelkialkatból tartogattam a helyretevést,

Hagytam érlelődni a hatások jellegét.

Újabb színek, tettek, hangok varázsoltak el,

És az ideális bővült és távolodott el.

A tényszerűnek megfelelni megtanítottak,

Így a mindennapokból ki nem hajítottak.

Környezeti igényekkel együtt haladni,

Az életből kötelező mindenkorban, ma is,

Mert az ideális inkább álomképhez vezet,

Mellyel összenőni magunkon kívül lehet.

Ötven évvel a hátam mögött sem látok mást,

Nem gondolom persze, hogy nem vágyom az ideált,

Az megmarad az izgalmas elérhetetlennek,

A távoli csúcsnak, a bevehetetlennek.

Jó, akkora lendületem nincs e távlatért,

Talán mindig játéknak vettem ideál képét,

Mert milyen is az, az emelkedett ideális,

Mi a valóságtól jobb, csaknem irreális.

Na és milyen a tényszerű egyediséggel,

Akár mást és mást mutathat műveleti képe.

Lehet nekem éppen elfogadható cselekvés,

Nem háborít, és nem fájdít kapott eredmény.

Viszont botorság tovább fejtegetni mindezt,

Kell néha vezérlő ideál érzelmeinknek,

Aztán hogy meddig engednek a tényszerű fogók,

Az más tészta, ezen menetrendszerű bolygón.

  Testvéreim

Megszámolhatók, egyre könnyebben,
Habár szerencsére még két kézen.
Heten vagyunk csak, mint a gonoszok,
Ördögbőrbe bújtatott álmodók.

Idősebbé lépett elő a hetvenkedő,
Korát meghazudtoló szemfényvesztő.
Három éve özvegy már, de még vidám,
Élethez töltekezni unokáihoz jár.

Viseli a magányt is, gondjait rendezni,
De szükséges időnként tempót megfékezni.
Tette dolgát sok év alatt odaadón,
Betegápolásban lelke kissé megfáradott.

Hat évvel későbbi legidősebb bátyám,
Szép családja körében élni nem hátrány.
Korán megtanult állni a saját lábán,
Jól bírta a kiképzést, így nem lett sárkány.

Nyugdíjasként többször lett vigyázó,
Beteg édesanyját őrző- kiszolgáló.
Neje volt mellette jobbkeze hossza,
Ténykedésüket így meghosszabbította.

Kettővel lekésve jött meg másik fiú,
Külsejére odafigyelt, láthatóan hiúbb.
Növésben lemaradt ugyan testvérétől,
De munkában pótolta borsszem erejéből.

Szíve rendetlenkedik fiatal korától,
Már akkor eltiltották futball mámorától.
Családja körében azért ő a góré,
Szavait nem mellőzve adják az oké-t.

Tíz évvel idősebb nővérem született,
Érzékenynek családi események felett.
Rá bíztak engem is születésem után,
Ezért kicsit úgy nézem, mint pótmamát.

Szép lány volt ő fiatalsága teljében,
Most sem panaszkodhat idősebb külsejére.
Édesanyánk támasza volt nehéz időszakban,
Életét gondozta, és haláláig vígasztalta.

Harmadik fiú jött, anyánk szemefénye,
Apánk nevét kapta, talán ezért dédelgette.
Jó gyerek volt mindig, inkább szemlélődő,
Problémákat megoldó, munkát jól viselő.

Serdülőkora közben jött meg a hangja,
Amikor focitudományát megmutathatta.
Apánk is szurkolt neki a mérkőzéseken,
Szívesen büszkélkedett fiai helyett.

Picike nővérem előttem a sorban,
Te voltál bástyám mikor gondban voltam.
Te okosítottál bölcs tanácsaiddal,
Ne hagyjam magam, igazságomért harcoljak.

Azóta veled is vitázok, ha szükséges,
Mostanában inkább hordozom a féltésem.
Lelombozódsz könnyebben nehézségektől,
Messzire távolodsz néha régi énedtől.

Jómagam zárom családunk maradványait,
Tizenkettő helyett hét, aki földön lakik.
Szüleink, és három nővérünk karöltve,
Helyet kapott felhők fölött, az égi seregben.

Együtt dalolnak mennyei kórusban szépen,
Időnként utazgatnak a Göncöl szekéren.
Bebaragolhatják mennyboltnak tájait,
Gyönyörködhetnek égiek angyali bájain.

Egyszer majd találkozunk mindnyájan újra,
Amikor Szent Péter utolsónak harsonát fújja.
Összeáll a régi csapat újszerű formára,
S kiállhat versenyezni Mennyország ormára.

Ki lesz a lesiklás győztes kapitánya,
Mennyei síkságban ki építhet várat,
Ahonnan Föld felé nyílik a kilátás,
Első díjként küldhet majd ékes fénysugárt.

  Harmincöt évvel előbb...

Már tudtam, hogy középiskolás leszek,
Általános iskolai tanulmányaimat befejeztem.
Jó tanuló voltam, bár jól nem tanultam,
Csak képzeletem és testvéreim mutattak utat.

Afféle vezethető, örömködő serdülő,
Aki helyzetében a könnyedebbet megkereső.
Nem volt kedvem hangosan lázadozni,
Nem volt lehetőségem bármit visszautasítani.

Örültem hogy vagyok, hogy itt vagyok,
Egyáltalán a létezés mindig megnyugtatott,
A többivel pedig valahogy elboldogulok,
Sejtettem, hogy az élethez hozzáidomulok.

Mindenem volt, apróságokat kivéve,
Családom, barátaim, a többi kit érdekelt.
Ezen a nézeten azóta sem változtattam,
Talán a gyerekeim miatt már komolyodtam.

Nőnek, anyának lenni felelősség,
Nem állhat fejre a mindennapi kezelőség.
Szívem szerint bohém lennék mindig,
De legbelül, ez ellen valami tiltakozik.

Vonz a megoldás gondolata, sodra,
Amely az élet menetét kiegyensúlyozza.
Észnél kell lenni nehezebb helyzetnél,
S könnyednek a mondvacsinált elemeknél.

A pénz gondja nekem könnyű műfaj,
Komolytalan kezelők láttán nevetséges műbaj.
Nem becsülik, nem vigyázzák másét,
Sajátságos módon közelítik meg az egyént.

Enyém, tied mikor lesz kiegyenlítve,
Harácsolók serege egyszer megelégedne?
Jönnek majd új trónkövetelő sarcolók,
Akik csak az elosztásban nem megalkuvók.

Ez az állapot régóta várat magára,
Első helyen az osztó áll, a többi rovására.
Jól követhető szemlélet a kezdetektől,
Hát akkor ne mosolyogjak a komoly rendelettől?

Már bocsánat, de belátó tagsággal egyszerű,
Aki hangtalan hozta az elosztható nagyszerűt.
Ezen a részén az életnek nem bánkódtam,
Az előbb elmondott rendezetlenségek miatt.

Tart még bennünk a remény bakhátat,
Egyszer csak felérjük nagyságban az országházat.
Talán ha bérügyileg csak tréfában,
Erkölcsileg juthatunk még magasabb beosztásba.

Látod ez sem izgat hatalom szemszögéből,
Hiszen hol vagyunk mi az efféle megmérettetéstől.
Güzü módozatban álljunk a feladathoz,
Hogy szegény vezető ne kényszeredetten adakozzon.

Szórhassa két kézzel bőség teli kosarát,
Csak arra vigyázz, hogy nehogy túl közel állj!
Még fejedre esik egy nagy pénzes láda,
S nem lesz aki friss sebeidet szakszerűen ellássa!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés