110 lenne…

Ma köszöntenénk születésnapján

tizenhét éve holt édesapánk,

a nótás kedvű felnevelőnket,

ki minden dalnak volt szeretője.

Szigorúsága dallal oldódott,

mérgelődése dalba fojtódott,

lenyugtatta ziláltságát a dal,

ezért szállt el gyorsan haragvása.

Hirtelen természete lobogott,

ha képtelenbe belesodródott,

vagy engedetlenné vált gyermeke,

szülői parancsolat ellenére.

Féltük és figyeltük hát szavait,

anyánk segített nekünk hallgatni,

és felfogni zordnak ható hangzást,

mely jellemezte éltük korszakát.

Társadalmi szabály volt ez akkor,

a férfinép elsőbbsége adott,

a nőt társként később alkalmazta,

bár ma is találni faragatlant.

A szerelem persze átváltoztat,

és velük megtörtént családosan,

aztán az idők tettek mindazért,

hogy hosszabb lehessen az együttlét.

Örömből jutott több családilag,

mert tíz gyermek nevetőn átitat

oly hétköznapi elvárásokat,

mint kemény atyai parancsolat.

Szenvedélyes volt minden tettében,

beleadta önmagát egészen,

önkéntes tűzoltóparancsnokként

ötven évet működött sokakért.

Hívták a közösségi életbe,

és fáradhatatlanul élvezte,

összefogva így az ifjúsággal,

teret sem engedve elmúlásnak.

Kilencven évesen hagyott alább,

a benne lüktető nagy ragyogás,

aztán a három lánya halála

lett, továbbisága akadálya.

Nézzünk a múltba…

Ha már kibukkant a ma szeméből,

Hadd simogassam meg mindenestől,

Életet, kedvet, szerelmet adó voltát,

Energiát tápláló szép konokságát.

Ott is voltak rongyos, sötét napok,

De melegítette bő bizalom,

Valami megfoghatatlan erőforrás,

Mellyel szertefoszlott minden siránkozás.

Bolyongok a sűrű képek között,

Itt is, ott is lüktet életöröm,

Családban, iskolában, amerre megyek,

Hitem fokozzák talán napfényes szemek.

Van, akinek ennyi elégséges,

Másnak pedig nagyon is kevéske.

Ez bármire és bármikor elmondható,

Lassacskán megtanulom és elfogadom.

Túlzó indulattól féltem talán,

Vagy csodálkoztam vad, éles szaván,

És irányát sem bírtam szépen követni,

Sőt képtelen voltam magamra ölteni.

Ehhez mindig mosoly kellett nekem,

Mert éppen abban nem bővelkedett,

Pedig muszáj feloldani a szorongást,

És értelmesebb is a tiszta lobogás.

Nem a dühös vagy támadó szinten,

Hanem olyan továbbvivő szívvel,

Amikor nem megrettenni kényszerülnénk,

Mert a jelekben dúlna szebb létesülés.

Ahhoz meg nincs is szükség haragra,

Sem múltban, sem a jelen alakban.

A felülmúlás vihet el tisztátlannal,

Ha érzésnek, értelemnek hiánya van.

De ne bonyolítsam múltnak hangját,

Bár jelen is tud hasonló hangzást,

És valószínű a jövő sem választhat,

Magának való indulat rá is ragad.

Ezért hát a múltban kedvem lelem,

És a jelenben is megkeresem,

Minden zavaró körülmény ellenére,

Csak manapság néha tiszteletlenséggel.

Főként az álságos hangok miatt,

Már kiereszthetem lobjaimat,

És olyankor csípős indulat nyelvelhet,

Hiszen a különbség nem emelt jellemet.

Nem is ide indultam volna el,

Csak merengni kívántam odabenn,

Akkor és most sem szeretnék elmerülni,

A sötétség színe előtt elgyengülni.

Ha csak az jó képesség, mi pénzt hoz,

Akkor nem kell társadalmi légyott,

De a múltban adódhatott ilyenféle,

Mi a jelen képességét befizette.

A jövő álmához…

Bizony jobbat kell akarnod kis barátom,

De csendes kétellyel hordozd kifogásod,

Hogy az ráleljen a megfelelő módra,

A folytatandó, létes valóságodban.

Az élet minősége mindnyájunktól függ,

Nem várható vagy hárítható jellegű,

Másokra kizárólagos kívánságként,

Mint valami megfoghatatlan távolkép.

Érezned majd értened is kell lassacskán,

A benned bujkáló jövődnek nagyságát.

Gyerektől lehetséges minden indulás,

És fokozatos a mindenségbe jutás.

A változásokkal fontos menetrendben,

Saját erőd és megértésed vezethet,

Vagy lassabban, vagy izgisebben mozgatva,

Akármilyen képesség int a korszakban.

A körülmények legyenek bármilyenek,

Sajátságod gyakoroljon testérzettel.

Fájni sok dologtól képes a lelkület,

Mert nem követi a vágyakat értően.

Előbb keletkezik a vágyódás azért,

Melyhez nem elegendő még az adalék,

Mármint a saját felhalmozott ismeret,

Mi a távoli utakhoz felívelhet.

Ezen lépcsőket folyton járja az ember,

Több, kevesebb sikerrel és erőnléttel,

De szakadatlan remény vezérletével,

Ha szebbet, igazabbat szeretne végre.

Kicsit árvák vagyunk mindnyájan a sorban,

Akár segítenek, akár visszafognak.

Ha sajátunkká nem növeljük méretét,

Bizony elveszhet útközben a részesség.

Nem könnyű, de már sokan teljesítették,

Hát fel a fejjel kis barátaim egyként,

És türelmesen gyakorolni fejenként,

Majd összeadni megismertek részletét!

A valóság álmához…

Vannak olyan szívfájdalmak,

Melyek sohasem gyógyulnak,

Csak lélek mélyén alszanak.

A folytatás miatt van így,

Később szabad kifakadni,

Halál kézben meghasadni.

Hadakozni fölösleges,

Az élet mozgással teljes,

A mélység maradhat csendben.

Akármennyi hang sem elég,

Kifejezni szenvedését,

Akkor hát legyen nevetés.

Furcsa válasz, de életes,

Mindnyájunknak kellemesebb,

Apró emberkékkel mehet.

Óvodába, iskolába,

Napi ismeret nyomába,

Jövőképre tetoválva.

Kismama lesz nagymamából,

Ismétlés a tudásfáról,

Mégis szebb, mint a fájdalom.

Megy az élet, araszolgat,

Fel feljajdul szaggatottan,

Benne idő kalandozhat.

Egyszerre lett nehéz és szép,

Emberforma elrendezés,

Elvett és hozzátett készség.

Naptári szó

Zsoltra hívta fel a figyelmet,

Akiket a mai nap ünnepeltet,

És nekem is eszembe hozta,

Hogy ezennel egy kis köszöntőt mondjak.

Jókívánságaimat küldöm,

Sok szeretettel átitatott ügyhöz,

Mit rokoni szálak fűztek meg,

És nagy tetszésemre voltak ültetve!

A sorsjegyezte kapcsolattal,

Egyikünknek sem ártott folyamata,

Inkább hasznos, mint haszontalan,

Csak kissé rohanó életszakasza.

Már kevesebbet találkozunk,

Térben, időben sajna máshol járunk,

Hiszen eltartóvá fejlődött,

Így figyelme szép gyerekkel bekötött.

Jelenkori feladatokban,

Inkább a gondolatok találkoznak,

Mert többre alkalom alig van,

A folyton bérhiányos valóságban.

Könnyebbet választani nincs mód,

Hát köszönteni is partin túl való.

Most viszont minden kedvest neki,

Ne spórolgassunk kívánságban semmit!

        Még nem elég...

Még nem elég kemény a szívem,
Kevés szitokszó hagyta el szám,
Újabb kényszernek engedelmeskedem,
Szülőföldön kísérjem tesóm porát.

Kötelezőn megyek csend vidékére,
Bár boldogtalanabb régen voltam,
Kedveseink fogadjátok szép zenével,
Megboldogultunk érzékeny valóját.

Édesanya ringasd újból álomba,
Édesapa ne szidd össze gyengeségért,
Lányok táncba vigyétek foxtrottal,
Az volt kedvence tánclépésnél.

Engem is megpörgetett lakodalmon,
Ó nagy ég de régen is lehetett,
Ha már végére értünk forgatagon,
És hirtelen tűnt el a végtelenbe.

Egyszer kőkemény leszek bizonnyal,
Velem is elindul a bezárt világ,
De addig maradok annak ki voltam,
Másodlagos, megbocsátó anyaság.

Sírhatok és sirathatok lélekkel,
Fájdalmam lehet tán égbekiáltó,
Mindezekért mentséget nem kérek,
Viselem azt is mi embert kizáró.

Fennkölt osztályozást új színezésben,
Feketét az előbbi hatalmasságért,
Mikor szegény címerest kifosztották,
És részét szétosztották szekértolásért.

Még nem volt elegendő próbatétel,
Még szabnak ruhát durva szavakból,
Még pellengért hímeznek elcsépelten,
Még silány a mondvacsinált hatalom.

Még nem elég az alom tisztasága,
Még kipottyanhat fészekből ártatlan,
Még nem végeztünk el legfőbb munkát,
Mely fogadja szavát a józan parasztnak.

Három testvér

Három nővér névnapot ünnepelt,

Sajátos módon mindnyájukét egyszerre,

Mert így jött ki a körülményekkel.

Ennyi lazítás tetszett évente,

Hármasban nevetgélni mindenfélékre,

Mint süldő lányok a képzelettel.

Az ismeretlen világ dolgait,

Kibeszélni, és mosollyal befogadni,

Zűrös eseteit feloldani.

Mint az őrszemmel védett nagy boltok,

Hol a lopást kivédeni hivatott volt,

A látóféle katonasoros.

A gondos vagyonvédő sasszemmel,

Koros nővért megvádolta szégyenszemre,

Ki nagy taslival ezt visszaverte.

Ugyanis nem tűrte természete,

Hogy hamis szókkal kerüljön jegyzőkönyvbe,

Amire szemét ő nem vetette.

A rosszul látó őr tudománya,

Nem hasznos sok vásárló boldogságának,

Mert hiba van a felfogásában.

A szép, új világ bandzsit gyakorta,

Hangsúlya, hogy hogyan gyűjtsön gyorsan, sokat,

Az időnként sandaságba tolja.

Így hát ezen szórakozni kellett,

Együgyűek módján vihorászni tetszett,

Talán komolytalan szemlélettel.

Aztán megfejelte történetét,

Még egy lapáttal tett haragvása mellé,

A csípős nyelvű rokonbeszédnél.

Ki három és fél órásra taksált,

Egy ebédnyi elfogyasztást a mamánál,

Nem számolva ki a reagálást.

Asztaltáncoltató csapást kapott,

Az igaztalan szóra bőven hajlamos,

Amiért hamiskásan válaszolt.

A kérdésre mit másik fél tett fel,

És mire a mama gondolni sem kezdett,

Hát kikérte hogy neki feleljen.

Odaszóljon honnan hangot hallott,

Ne találgasson ki nem volt gondolatot,

Akárhogy siet új fontossághoz.

A félreértett eseményekben,

A titkos hódoló volt a legkedvesebb,

Akiről vidáman mesélhetett.

Éjszakai társhoz inkább vágyott,

Többet beszélt az esti besurranásról,

Mint a nappal zajló udvarlásról.

Így hát ők egymás ellentétei,

Hiányosak most már a merészségeik,

Hol a nappali, hol az éjjeli.

Ennyi bolondságot kinevetni,

Három nővéreknek biz fenemód tetszik,

Így a mosolyt évente bevetik.

Az efféle ismétlések adják,

Életük emberi, rokoni etapját,

Meg felszabadultabb hangulatát.

Még szerencse hogy ennyi összejön,

Az idő forgásából nekik szövegből,

Mi velük maradt felmenőiktől.

 Névnap és titok

Másfél Miklós jutott nekem,

E titokzatos ünnepen,

Amikor a cipő roskad,

Ajándékok súlya miatt.

Jóságos és játékos nap,

Mosolyt küldöz álmélkodva,

Szinte mindenkihez szólhat,

Kis örömét beleoltva.

Gyerekek leszünk kicsikét,

Elfeledve ügyek csínyét,

Szívek terhét és gondokat,

Bontogatva csomagokat.

Bolondos hatások között,

Kedves hangulat beköszönt,

Beszökhet könnyed érzéssel,

Decembernek díszfényéhez.

Hétköznapból ünnepre vált,

A titkában elrejtett láz,

A meseszínű borzongás,

Mikulással járó talány.

Másfél Miklóst Isten áldja,

Boldog legyen Mikulás nap!

Nem baj hogy a hó elmaradt,

Majd az ünneplés betakar.

Gyertya, könyv és italféle,

Társuljon az ünnepséghez,

Hogy a koccintás nevessen,

Másfél Miklósnyi termettel.

Rendetlenül vagy rendesen,

Adjon a sors reményeket,

Erőt és jó egészséget,

Viselhető tisztességben!

Meghívót kaptam

Csendes öröm a hétköznapon,

A második diplomaosztó,

Amire a lány vágyakozott,

És amiért úgy megdolgozott.

Első helyre került szívében,

Ez a másoddiploma régen,

Tán szülési rendellenesség,

Vagy makrancos álom képében.

Vagy sértett önérzet alkotta,

Már teljesen mindegy a sorban,

Ő tudja miért hajtotta be,

Bizonyítást így ragozva el.

Igen, a matek jellemzője,

Bizonyítani résztvevőkkel,

Az állítás oda-vissza él,

Bármit mond a bizalmatlan fél.

Tudatlanként vígan tanított,

Babákat íráshoz szoktatott.

És szerette, ha nem zavarják,

Oktatás közben módszertanát.

Kicsit hóbortos volt azt hiszem,

De ez igaz tán mindenkire.

Arra is ki másképpen beszél,

És rosszallással vesz más személyt.

Elmegyek arra az ünnepre,

Ha lehet, együtt érzek vele,

Emlékezem majd a kicsire,

És tapsolok a nagy finisnek.

Minden jót a továbbiakhoz!

(Kétségek maradjanak távol!)

Felnőtt világkép már a része,

Ahhoz van saját véleménye.

aug.7.     Eszembe jutott

Már tizenegy éve elment közülünk a fénybe,
Örök világosság titokzatos külterébe,
Ahol nyugodt lelkek ünneplik a mindenséget.

Hétköznapjaink befogadták papás mivoltját,
De főként ünnepnapokon talált be mihozzánk,
Amikor a könnyedebb hangzás terjedt igazán.

Játszótársa és néha kísérője lett lányunknak,
Elvitte nyaranta fürdőhelyekre autóval,
És korcsolyázni a műjégen is ő tanította.

Gyermekünkön keresztül jutott el a családba,
És talán mentséget is kaptunk tőle ezáltal,
Hiszen örömét lelhette egy kedves unokával.

Nekem kicsit ismeretlen maradt az életképe,
De nem zavarta teendőimet ismeretlensége,
Idegent is elfogadunk felnőtt érettséggel.

Tiszteltem benne a szerettem édesapját,
De lelkitárssá nem vált az idők folyamán,
Valahogy megmaradt a szótlan távolságtartás.

Vagy részéről inkább ez jelentett megértést,
Őszintén szólva nem tudom, nem közölte mérlegét,
Csak halála előtt láttam könyörgő tekintetét.

Régen nem volt bennem fájdalom történés miatt,
Nem vártam könnyítést senkitől feladataimban,
De akkor döbbenet ülte meg aggódásainkat.

Oly hirtelen jött el végzete érthetetlenül,
Előzmények sem jelezték okát közvetlenül,
Nem szokott betegeskedni mértéktelenül.

A kezdetek nem tetsző véleménye felém elmaradt,
Bizalmatlanság sem gyötörte magabiztos oldalamat,
Szófogadatlan tetteinket elfogadta bizonyosan.

A saját életünket magunkhoz kellett méretezni,
Amilyenek voltunk aszerint lehetett berendezni,
A haragvóknak csak ennyit illet megjegyezni.

Olyan elvárásokat nem támaszthatunk másoknak,
Hogy nekünk kedvező formára álljanak tótágast,
Ha nem teszi lehetővé sajátos emberi korlátja.

Nem vizsgabizottságért használtuk érzéseinket,
Nem jegyekért vagy jutalomért bírtuk életünket,
Nekünk természetes volt amit szívvel tettünk meg.

Hiába volt hihetetlen a látszat minden színe,
Más dominált fiatalos elképzelésinkben,
Bennünk még nem rögzült a gyűjtögetés kényszere.

Persze a "túlzott" szeretkezés is megítéltetett,
Valamiért kötekedni érzőkkel jól eshetett,
De a visszáját feltételezni sem tetszhetett.

Különösebben nem éltem bele magam hibás szóba,
Mert lelkem elég gyorsan sikerrel feloldotta,
Másfelé fordult tettével tengernyi feladatban.

Lehet, hogy másoknak nem könnyű a természetes,
Pedig sok helyzetnél figyelmet odaterelhet,
Hol az ember bármilyen oldásba belemerülhet.

Kidolgozni magunkból a nehézkes hajlamokat,
Fölényt, uralkodni vágyást, okoskodást azonnal,
Mielőtt mérgezett érzés lelkünkben tarolhatna.

Ne hagyjuk el tiszta gondolatainkat semmiért,
Kárörömért, támadásért, féltett anyagiakért,
Úgysem ad boldogságot a féltékeny elferdítés.

Talán a végzet is könnyebb rózsaszínű hittel,
Amikor legalább az elképzeléssel segíthet,
Megmenteni az eltévedt útkeresőket.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés