Mostanában…

Sebeket kellene behegeszteni

a szívemben, úgy érzem egyfolytában,

mert fájó lüktetése kedvetlenít,

dúlja lelkem képtelenek sorával.

Érzékeny pontokat döfköd folytonost

ez a rettenetes ellenérzelem,

amivel erőtlenül birkózom  most,

hogy nagyobb  teret a békesség nyerjen.

Boldogságra vágyó indulatokkal

tán elhessentem a semmirekellőt;

leteríteni mégsem hagyom  magam;

nem engedhetem szív-közel legyőzőn

érzelmeimhez, hogy rútul mardossa

kínom; El kell űznöm a lélekvesztőt!

Másképpen…

Úgy szeretnék lassabban élni,

Szöszmötölni akárhány évig,

Barátsággal nézelődni bárhol,

Megismerni rohanó világot.

Lefékezni dübörgő tempót,

Ha az mindent dühösen elfojt,

Nem figyelve más elevenére,

Másféle teremtmény szerepére.

Olykor a kevesebb több lenne,

Hajlok is szívesen feléje,

Biztosan a koromból adódón,

Hajszás izgalmakra sem vágyódom.

Volt részem annyiféle színben,

Sok rohanással élesítve,

Jól bírtam az időnek viharát,

Mert fontos eseményekkel traktált.

Hová kóborol megint ez ész,

Csak semmi boldogságos emlék,

Előre néznék most és nem hátra,

Másféle érzelmi beosztásban.

Habár a berendezkedésben,

Távolságok sertepertélnek,

Hosszú vagy rövid lehet a mérték,

De ezzel gondolni sem szeretnék.

És a végleges se csábítson,

Tapsolnék pár csendes kalandhoz,

Amiben még nem volt részem eddig,

Ám korosan is de jó élvezni.

Kapható vagyok kis romlásra,

Mi személyem gyarló forrása,

Rendes vagy rendetlen alakzatban,

Édes mindegy minek ártalmára.

Testnek vagy léleknek mit számít,

Rakoncátlan természet játszik,

Talán azzal is miért sírni kell,

Mert öröm és bánat készíti fel.

Működteti a szervezetet,

Mindenfélével helyzetekhez,

Hogy megedződjön a gyámoltalan,

Amikor egyszer magára marad.

Őszinte hívedért

Jó hírrel szolgálni az olyan vidám,

Meg is osztom veled drága Vilmám,

Hiszen nemsokára meg is láthatod,

Kinyíltak az emberi járatok.

Kicsiny virágszál indult fejlődésnek,

Sejtosztódásból kemény kötésben,

Remélem ráérzett élet ízére,

És folytatja szépen az igéket!

Mint szeretem, őrizem, megtanulom,

És hasonló társaik az úton,

Felágaskodnak benne menetközben,

És repítik érzőn megölelve.

Átkarolva csöpp alakját csendesen,

Nem zavarva erőnlétét ezzel,

Csak hangtalan kíséretet adva át,

A mégis kelt rögös útszakasznál.

A mosolynak örökkévalósága,

Nincs a létünkbe beleplántálva,

Így azokat az időket kell bírni,

Talán a nevetéssel elhiszi.

Mennyi megjegyezni való érkezik,

Hogy lelkesen tudjon majd létezni,

Minden hangosan zajló elv terepén,

Minden zavarban fogant rend pechjén.

Kedvezményes állomások peronján,

Várakozásnál remélhet tovább,

Vagy felismerhet túlélő egyebet,

Amivel kimenti lelkét egyben.

Hidd el, annyi minden jár még fejemben,

Ám szabadidőm nincs végtelennel,

Úgyis találkozol még párszor vele,

És megfigyelheted útmeneten.

Életbarát mániák

Talán nincs is ember hóbort nélkül,

valamiért odahajlik menedékül,

belekapaszkodik hitelébe,

vele lel tartásra más rossz ellenében.

Anyám a munkát magasztalta így,

fáradhatatlanul hajtotta harcait,

ha ledőlt visszarakta falait,

de meg nem hátrált igaztalan kínjain.

Apám a barátságot éltette,

lehet, a családnál is előbbre tette,

bár a szigor mindenütt világlott,

gyerekségnek nem is jelentett újságot.

Rendnek lenni fontos a családban,

sorrendjét mindenki pontosan láthatta.

Hogy sikerért vagy más okból kell ez,

egyéne válogatja életfeltétnek.

A gyűjtögetéstől a beszédig,

a sextől a hatalomig terjeszkedik,

de használójának kedvét tolja,

felgyújtja erőit magasabb hőfokra.

Életelemmé növeszti magát,

behálózza boldogsággal szűz alanyát,

és ha nem más személy ellen mozog,

életképes jelenség lesz élethosszon.

Feloldhat bizonyos bántalmakat,

és meggyógyíthat tudatlan fájdalmakat.

Életbarát rögeszméket fogadj,

kívánom, hogy találd meg a legjobbakat!

            Boldogtalanság

Ha velős gyűlölködő magvas mezőre hág,
Ha hamvas szelleme kétkedőket talál,
Az lehet boldogtalanság.

Ha valós mivoltját selyemben tálalja fel,
Ha lelke mélye tündérszép ásatást lel,
Az lehet eltévedése.

Ha divatból csapódik felszínre kábulat,
Ha nincs ott élethez alkalmas indulat,
Az lehet új színárnyalat.

Ha kirekesztő nézet csendesül kötetté,
Ha benne sűrűdik ragacsos etetés,
Az lehet kész szemfényvesztés.

Ha lenéző lélekben tűzvirágok nyílnak,
Ha elhitetné szerelemből fakadnak,
Az lehet igazi csoda.

Ha boldogság gyűlöletből kisarjadhatna,
Ha élettér szűkölködő helyen maradna,
Az lehet szerelem lángja.

            Sohanapján

Vannak vágyak melyek nem reményesek,
Csak szépségükkel bájolnak el,
De nem gyötörnek tehetetlenséggel.

Annyi mindent halasztunk máskorra,
Csak szívünk mélye hordozza,
Ott tündökölhet szép nyugalomban.

Ha elsorolhatnám óhajtásokat,
Talán nem is menne le a Nap,
És nem költöznének el a madarak.

Nem érne véget a boldog nevetés,
S tőle soha el nem gyengülnénk,
Lehetne olyan, miből jutna elég.

Jó szó, kész szív, belátó gondolkodás,
Mindenki tudná hol a határ,
Hol hasznosulhatna az okoskodás.

Egymás szemében tükrözne oltalom,
Itt vagyok veled, ha akarod,
De nem működhet közöttünk hatalom.

Én ezt nyújtom, te pedig mást tálalsz fel,
Harmadik fél is jól találta meg,
Így boldogulunk az arányokkal rendben.

Sohanapi szerelmek is léteznek,
Megmaradnak beteljesületlen,
Legalább izzítják a tespedt lelket.

Hidd el, mindent elérni lehetetlen,
De törekedni fontos hittel,
Hogy megvalósíthasd néhány reményed!

S adódnak érte mindennapi érzelmek,
Melyek megfelelnek az élethez,
Hogy benne elégedetten tevékenykedj.

Ezért ne keseregj várakozó napokon,
Hallgasd a lélek mit susmusol,
És egyszer majd feltárul kápráztatón.

    Lesz még szőlő...

Már van is, sőt alma, körte és dió,
Kik a Nap erejéből apró porciók.
Vegyük magunkhoz zamatos húsukat,
Kipótolják eltűnt-fényű állagokat.

Adnak kedvet, és mosolygó álmokat,
Nyugodt léthez lélegző nyugalmakat.
Lelkünk tartását cinkosan kezelik,
A természet fajtáit elkényeztetik.

Együtt élünk velük a Nap sugarában,
Közösen gyűjtünk erőt javadalmában.
Durcás magatartásra fittyet szánjunk,
Nevettessük zavartól görbült szájuk.

Nincs mért elkámpicsorodni, anyám szólt,
Amikor lelkemben darázs duruzsolt.
Bepiált dús musttól az a mohó darázs,
Nem lel falánksága nyugodt pozitúrát.

Tervezz magadhoz illő feladatot,
Sajátosra szabott szép valóságot.
Élni itt kell a Föld körülményein,
Megoldani csakis te tudod tetteid.

Szép szavak omlanak a lélek mélyén,
De a test nem mindig hajlik ilyetén.
Erejét felülmúlja kéretlen kaland,
Elszakadhat mint a sodratlan fonal.

Deformálódik gyenge pont súly alatt,
Lélek tart bakot, az egyensúly marad.
Micsoda fifikás megoldás, ámulok,
S csodálom a természet-szülte világot.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés