Sziasztok Életkalandorok!

És tessék, micsoda pillanat, a technika ördöge lemaradt,

vagy tán homokba dugta fejét, ha portál mutathatja ujjhegyét.

Szeretem a jó megérkezést, a betervezett elhelyezkedést,

bírni a feladat örömét, mondani egy vidám beköszönést!

Üdvözlet Mindenkinek!

Inkább életre

Habár életre-halálra születünk,

Azért az élettel jobban kijövünk,

Sőt, benne van szép kiteljesedésünk.

Rövid boldogságnak lehetősége,

A hosszú csend előtti erőnlétben,

Szárnyakat növeszt naiv bensőséghez.

Beköttetve hozzá életvonalat,

Mintha hitet kapna reménysugarast,

Beletáplál keserédes vonzalmat.

Berendezkedni pedig rövidtávban,

Micsoda egy szemfényvesztő kínálat,

A gondviselés könnyedebb mintája.

Azért elfeledkezni jó a végről,

Remekelni lehet úgy mindenségből,

Vagy kedvhez hajló boldog közelségtől.

Az élet rendetlen kínálatában,

Ott van vágyhoz kedvező árajánlat,

Csak bele kell szeretni hamarjában.

Gyorsan elillan évek terítéke,

Kihagyni nem érdemes semmiképpen,

A benne rejlő mindenféleséget.

Kiterítés előtti bolondozás,

De legyen folytatható sorokon át,

Unokák és dédunokák vonalán.

Fényerőben

Hóvirág és ibolya pompázik,

Erdők, kertek hajlatain látszik,

Kiemelkednek a térből színükkel,

Tavaszba térnek fényerő hitükben.

Tavasz lesz akármilyen kabátban,

Nehezebb vagy könnyebb feladásban.

Amikor a fény ennyi készséggel néz,

Beindítja élőlények szerelmét.

És ha lesz is morcos hátraarckép,

Nem nyerhet hosszadalmas megállhatnék.

A nyitnikék dallam egyre hangosabb,

A fényzuhany felbátorítja nyomban.

Az együttes összetevők lépnek,

És tavaszi érzethez fölkérnek.

Naná hogy velük tartani boldogság,

A föld is egyre mélyebb titkokhoz ás.

Lecsorog a fényhatás velőig,

És feloldódik nyárba menőig.

Abban időzni és lubickolni jó,

Mielőtt a beérés kifoszt újból.

Igen, ez az ív olyan életes,

Indulata csalárdan végleges,

De maradjunk a fényözönben inkább,

A kezdetnek édes gyönyör nyitányán.

Bársonyos simogatása közben,

Kibújhatnak a vadonc fatövek,

Melyekből akár rózsák fejlődhetnek,

Fényerő és szerelem kísérettel.

 A hétköznap?

Egyébként nekem unalmas lenne,

Fárasztó egyhelyben járás tettekben,

Ha a lélek nem díszíti hittel,

Derűs fényekkel az élet-igenhez.

Bizony, fűszerez a lelkierő,

Többet lát bele a valós esettől,

A folytatásért vagy érzelmekért,

Vagy egyéb láthatatlan nézetekért.

Furcsa erőink visznek időnként,

Mintha ismeretlenek kiemelnék,

A tétova hétköznaptól feljebb,

Saját igénynél sokszor színesebbre.

Főzni, mosni, ápolni nap, mint nap,

Inkább a másik fél boldogításra,

Józanul hárítani szeretném,

Lényegemtől átitatva jelenét.

De hát enni kell és mosolyogni,

Mihez előteremtés rátartozik,

És kitől várhatnám színezését,

Ha magam formatálom hitetlenként.

Erős vagy gyenge lehet szerkesztés,

Benne bármit keverhet elevenség,

Ha kicsiny akarat rátelepszik,

Mozdulhat az unalmas mindennapi.

Tenni-venni életes dolgokat,

Amiért fejleszt erőt és álmokat.

A futkosó időmet kiírom,

Ha erre van lehetőségem bizony.

Papíron száguldozni nem könnyebb,

Mint a hétköznapok rendezőjében.

Kint eligazít mindenféleség,

Benti hangzás ismeretlen késztetés.

Mostanra már nem idegen erő,

Hajlandóságom az úttal összenőtt.

Hétköznapi történések kedve,

Áthallatszik a kötelességeken.

Mit tegyek, ha így kaptam menetet,

Szabadulni e futamból nem lehet,

Úgy legalábbis nem, ahogy bírnám,

Széllel versenyezve hétköznapibbnál.

Nap vidít

Fény pásztázza körzetemet,

Derűjével sokan örvendeznek.

Kerekre nyílt szemekben mosolygás,

Sima arcokon boldogság.

Hogy a fény mindenre képes,

Azt is átfesti mi majdnem rémes,

Sírásból nevetést kicsalogat,

Kedvessége kicsiny csoda.

Pár fokot emel a télre,

És máris épít a közérzettel.

Vele tartani hasznos mozdulat,

Könnyed erővel fordultat.

Javító sugárzása van,

Kíváncsiból kicsikar vonzalmat,

Játékával varázslat készülhet,

Lelki terhek megszépülnek.

Félelmeket átfényezi,

Borússágból szíveket lépteti,

A megvilágított helyzetekhez,

Reményt sugall szeretettel.

Különös hatásaival,

A természet barátsága ringat,

Mint valami őserős támaszték,

Vagy egy újító sarjadék.

Igen, éltető mindenképp,

Megsimogató őskifejezés,

A rendíthetetlen jóakaró,

A bőkezű rügyfakasztó.

Virágom

Gyönyörű vagy bolondos bokrosan buja

Virágom,

Csodálom hibásan is szép vonásodat,

Mert pajkos szertelenség alakod tölti,

De ágas-bogas boldogság joggal őriz

Virágom.

Vékonyka indulásból testesedtél meg

Virágom,

Kiterebélyesedett mivoltod szépen,

Széles mosolyt formálsz emberi képekre,

Hisz elomlik lelkület a nézéseddel

Virágom.

Rózsaszín korszakod pompázatos, élénk

Virágom,

Hajlandósággal szaporodtál napfénynél,

Szerteágazó indulataid díszben,

Az útkeresőknek sűrűn integetnek

Virágom.

Ágyad lassacskán szűk lesz hajlamaidnak

Virágom,

Tágítani és bélelni kell javakkal,

Mint jó táptalaj és nagyobb fészekféle,

Meg vitaminozott folyadék melléje

Virágom.

Erőteljes állapotod kedves nekem

Virágom,

Meglágyítja minden izmom érzékenyen,

És dallal kínál meg zordabb napokon is,

Ezt köszönöm, így gyakran fogok dalolni

Virágom.

Például így…

Szeretem a színeidet,

Rózsaszínű díszeidet,

Ékesen szép hajtásaid,

Melyekhez a Nap is hajlik.

Szeretem dús akaratod,

Fénybe nyúló vidámságod,

Szembetűnő életkedved,

Mellyel dalt fakasztasz bennem.

…Hogy legyen szerelem

Mert szeretni jobb, az elmondható,

És élettel arányos fogalom,

Az elutasítás elszigetel,

Lekoptat érzésről mindeneket.

Pedig szeretni érdemes mindnek,

Aki fogadja azt kiváltképpen,

Aki hagyja vagy fokozni képes,

Bizony ölbe vette a természet.

Nem kell keresnie az érzelmet,

Vele született talán készségnek,

Vagy néha kínzóeszköznek mégis,

Így szeretve halással beéri.(?!)

Furcsa de szüleim jönnek képbe,

Pedig nem értük indult e képlet,

A vers kezdetén más út vezetett,

Olyan általános hang nevetett.

Hogy az érzelmeket megrongálni,

Könnyebb, mint léterővé formálni,

Azért azt elég korán meglátjuk,

De másokért nagyon nem fájlaljuk.

Pedig kellene a szerelemért,

Az általános nagy közérzetért,

Bármilyen feladathoz adódva,

Tán a nehézség is hanyagolna.

Márciusi aggódás

Idusán is túljutva hallgatag,

Fényerőben nem dúskál hajnala,

Sőt, fagypont alá készül menni,

Elrontva tavasz készületit.

Szelekkel barátkozó március,

Hát nem lesz most havazásból kiút?!

Áprilisra marad a munka,

És földnek szántása csakugyan?

Betöltése tartalommal várhat,

Mert nincs kedved fess kihajtatásra,

Változékony hangulattal jársz,

Lehűléssel múlatsz csavargást?!

Csalódásba kergeted a hitet,

Hogy virágzást elkésni engeded,

Szeleburdi képet festegetsz,

Ha mindig esővel tekeregsz.

Barátságtalan természettel élsz,

És ez bizony olyan képtelenség.

Szelíd mosolyra vártam volna,

Mellyel simogatás adódna.

Így meg a félelmet kergethetem,

És tán áprilisba szerethetek,

Amikor elandalít a fény,

Vagy szikrázik talpalatnyin épp.

Valamiben a bizalom éljen,

Tavaszhoz bújni akarnék szépen,

De nem esőkabátban, mulyán,

Hanem virágesőben csupán.

Amikor fáj

Hideg víznek adom fejem,

Fájdalmamat így kergetem,

Ha már a szesz-nemű nincs kéznél,

Azért valami üssön belém.

Lelki teherrel a szívben,

Nehezebb a kreatív jel,

Hiszen mélyre ásni kegyetlen,

És könnyedén oly lehetetlen.

Elterelni a lüktetőt,

Na az néha felültető,

Mert másik képet nézegetve,

Könnyeket csalhat inkább szembe.

Most ugrott be a valódi,

Bizony unoka a gyógyír,

Aki nagy szemeket kerekít,

És fájdalmának hangja hevít.

Összpontosítani érte,

Szükséges biz mindenképpen.

Vigasztaló szavakhoz vinni,

Erőátvitel való mindig.

A gyengeségek így tűnnek,

Kínon felülemelkedve.

Az élet ereje bűbájos,

Vele tartva teljesül álmod.

Fájdalmat csitíthat sok más,

Például kinyilatkozás,

Mint, azért sem hagyom tervemet,

Jövendőre bíznám lelkesen.

Minden holnap tartogat jót,

Hinni benne csalogató,

Akárhányéves legyen alany,

Valami van ebben számodra.

Így űzöm-hajtom magamat,

Mindenféle bizalommal,

Eltépett hitet megragasztva,

Embertársaimat sem csalva.

Szeretem a lét igéjét,

Maradásnyi megigézést,

Bár a küzdelem sokszor fájó,

Úgy megszaggat, mint egy tornádó.

Találkoztam Lilivel

Akár kagylóhéj is díszíthetné,

Olyan megkapó jelenség,

A csöpp lány, ha bírod tekintetét.

Mosolya inkább egy kíváncsié,

De gyorsan nyílik barátként,

És már vidáman bájosan merész.

A későbbi nő villan meg benne,

De most futást elvétette,

Így hát csókja hull a kövezetre.

Sírás buggyan ajakán és szemén,

Hozzá nem való életkép,

Ám múlik is, nem zaklatva lelkét.

Gyors tájékoztatást nyújt látványból,

Sírás kiveszett hangjából,

Öccse toldja babakocsijából.

És elmondja másik rossz mozgását,

Autó elé botlását,

Talán tudja ennek komolyságát.

Őt már nemcsak érzések vezetik,

Tanulással ismerkedik,

Hamar óvodássá cseperedik.

Fellépdelhet a tudás lépcsőjén,

Kiegészítve szépségét,

Hadd zavarjon be kis bölcsesség rész.

Titkos női mivolthoz pár ténykép,

Eligazító segítség,

Szükséges az élet tüneményért.

Tűzzel töltött lélekkel jár Lili,

Örültem ezért ám én is,

Találkozásunk legyen szép mindig!

Gondtalanul

Semmi gond a leves rögtön készen van,

Ebédelni lehet belőle vígan,

Meleget ont a radiátor,

Kit érdekel a messzi távol.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés